8. rész - Szakíts ha bírsz!

   Késő este volt már, mikor a kiérkező rendőrök, majd az őket követő bűnügyi helyszínelők elmentek. A bejárati ajtóról, a felfeszített ablakról és az ablakon található elmázgálódott foltról is mintát vettek, néhány képet készítettek a feldúlt szobáról, majd pedig ígéretüket adták, hogy mihelyst lesz eredmény felhívják őket.

   JungKook szobájában állva - teste mellet lógatva kezeit -, nézett körbe, de végül Lucy párnáján megállt tekintette. Arra a levélre gondolt, amit most kénytelen volt a rendősök kezére adni, pedig szívesen eltanulmányozgatta volna, hátha eszébe jut, hogy ki is lehet az a C.H.?
- JungKook. - hallotta meg háta mögül, a szelíd, aggódó vagy talán féltő hangot. Nem nézett hátra, hiszen már tudta, hogy ki volt az. Lucy. - Jól vagy? - kérdezte.
- Igen. - felelte. Eléggé határozatlanul mondta, ahhoz, hogy Lucy elhiggye, de még inkább ahhoz, hogy saját maga elfogadja azt a tényt, hogy ideges, fél, zaklatott, hogy betörtek a házukba, és hogy elvitték a nyakláncát! Az a gondolat pedig, hogy akár Lucynek is baja eshetett volna, egyszerűen az őrületbe kergette.
- Miért érzem, hogy nem mondasz igazat? - kérdezett vissza Lucy, miközben JungKook vállára tette a kezét és hüvelyk újával elkezdte azt cirógatni.
- Nem tudom. - válaszolta erőtlenül. - Te jól vagy?
- Persze. Az orvos írt fel nekem valami gyógyszert a szédülése, meg gyomor savra. Azt mondta, hogy egy hónap múlva menjek vissza kontrollra. - most Lucy hangjában lehetett egy kis bizonytalanságot hallani.
- Az nagyszerű. Szeretnél pihenni? - kérdezte meg JungKook.
- Eleget pihentem bent. - hangja olyan volt, mintha a mondani valója végén elmosolyodott volna.
- Akkor mit szeretnél csinálni? - kérdezte a fiú, de akkor már Lucy felé fordult.
- Én... szeretnélek megölelni... Megölelhetlek? - Lucy nem mert JungKook szemébe nézni, mert tudta, hogy ha megteszi elönti a bűntudat és sírni kezd. Annyiszor megbántotta Kookot, annyiszor okozott neki fájdalmat, hogy legbelül már magát kezdte el nyaggatni, hogy miért ilyen. A kórházban ismerte be magának is, hogy tényleg beteg... hogy tényleg depressziós. A múltbeli Lucy és jelen béli Lucy viselkedési eltérései és az életről való gondolkodás miatt. Igazából, minden miatt ami benne megváltozott, oly' kegyetlenül.
- Persze, megölelhetsz. - Egy szó se kellett több, Lucy JungKook dereka köré fonta karjait, és erősen magához ölelte. Megérezte a fiú mellkaság keresztül a földrengés nagyságú szívdobbanást, amit az ő ölelése és érintése váltott ki. Annyira szereti JungKookot, de nem érti, hogy miért viselkedik így vele? Hiszen, egyáltalán meg sem érdemli, hogy így bánjon vele. Annyira rosszul esik neki, hogy ennyire hálátlan. Ő nem ilyen, Ő egyáltalán nem ilyen.
- Sajnálom. - mondta, könnyek közt.
- Lucy, te sírsz! - nyomta el magától a lányt. - Ne sírj! Mit sajnálsz? Ne sajnálj semmit?
- De olyan otromba voltam veled... Én annyira...
- Megváltoztál? - kérdezte JungKook. - Igen, tudom. Észrevettem. Ez mind azért van mert beteg vagy. Megértelek, ez neked is nehéz időszak meg nekem is. De ha ezt túl vészeljük akkor mindent kibírunk. És túl fogjuk élni!
- Miért vagy ebben annyira biztos?
- Mert szeretlek!
- Oh, JungKook...
- Szeretlek, és ezen semmi sem fog változtatni semmit. - magához vonta a lányt és erősen magához ölelte a zokogástól erősen rázkódó testét.
- Annyira szeretlek, JungKook.

   A szobát halk szuszogástól zengett. Lucy mint egy kis macska úgy bújt JungKook mellkasába. A fiú óvatosan kör körös mozdulatokat írt le a lány halántékán, majd minden negyedik után végig simított egyet hajkoronáján.
   Testével az ablak felé volt fordulva, és védelmező tekintettel nézte az ablakot. Elképzelte, ahogy az a férfi vagy nő - legyen az bárki is - elkezd matatni a kilincsnél, majd kattan egyet a zár, és megőrjítő lassúsággal kinyílik. Karja megfeszült Lucy derekán, és egy kicsit közelebb húzta magához a békésen szundikáló lányt. Pislogott egyet, és ez a nagy képzelődés eltűnt. Majd még egyet, és egy alakot vélt felfedezni az ablakban állva, és a kezében valami fényes, éles tárgyat szorongatva. Arca nem látszott a világítás és a sötétség miatt, de viszont a körvonala, még így is túl intenzíven kirajzolódott. Ismételten pislogott egyet, de mikor kinyitotta a szemét, már nem volt senki sem az ablakban.
- Biztos csak képzeltem! - suttogta, majd egy piszit lehelt Lucy homlokára. Még közelebb húzta magához a lányt, aki csak karjait széttárva mellkasánál fogva átölelte JungKookot.
   Mélyen beszívta a lány illatát, majd mikor felpillantott - vissza az ablakra - az a furcsa alatt megint ott volt és őt nézte. Tekintetét fáradtból, szúrósság változtatta, amit még inkább megfűszerezett egy védő anya tigris tekintetével. A pengén megcsillant a Hold fénye.
- Enyém! - súgta, majd Lucy nyakába fúrta arcát, és álomra hajtotta fejét. - Örökké!

   - Szóval azt mondod, hogy valaki betört hozzátok? - hüledezett HoSeok, miközben levegőért kapkodott a táncterem közepén.
- Ja... - nyögte JungKook. - Csak nem tudok, ki az a C.H!
- Valaki az általánosból? - találgatott YoonGi.
- Nem tudom... - dőlt hátára JungKook, majd nagyot nyögött, mikor a földre ért háta. Elkezdett azon gondolkodni, hogy ki lehet az? Épp emiatt nem is aludt egész éjjel, meg amúgy is nyugtalanította, amit az ablakban látott. Még ha nem is volt valós, akkor is, enyhe halál félelem járta át, mikor csak rá gondolt.
- Gyereke, én lemegyek vízért. - fejjel lefelé fordította kulacsát HoSeok. - Valaki szeretne velem, jönni?
- Megyek én! - nyújtotta fel a kezét SeokJin. Mind a ketten felálltak majd a termet elhagyva, megindultak a terem alatt meghúzódó üzletsorra, hogy ott a sarki boltban tudjanak venni egy üveg vizet.
   Az utcára érve, mindkettőjüknek a szemét elvakította a késő tavaszi napsütés. Miután szemük megszokta az erős fényeket, elindultak beszélgetve a bolt irányába. Ahogy befordultak a sarki volt bejárata elé, HoSeok tekintete megpihent egy távoli ponton. Az a pont teljes mértékben olyan volt mint, Mint. De a lány nem lehetett Mint, mert egy másik férfi ölelte a lányt, aki kísértetiesen hasonlított barátnőjére.
- Menj előre, még kiderítek valamit! - mondta sejtelmes hangon HoSeok.
   Óvatosan indult megközelíteni az érdekes párt, legbelül pedig kérte a fentieket, hogy ne az ő drága Mintieje legyen ott. Mikor elég közel ért a párhoz, az egyik tartó oszlop mögé lopódzott, ami a felettük lévő tánctermeket tartotta alulról.
   Szíve a torkában dobogott. Mi lesz akkor ha az a lány tényleg Mint? Talán a lány megcsalja? És ha igen, akkor hogy lesz a továbbiakban? Annyira félt, hogy tényleg elveszíti Mintiet, mindazok ellenére, hogy milyen kalandokon mentek együtt keresztül. Ha most megtudná, hogy a lány nem is szereti igazán, akkor ő is bátran a szemébe tudná vágni, hogy számára is csak egy játék volt mindez? Nem, ő sohasem tudná egy csepp érzés nélkül kimondani, azt hogy egy nem is olt szerelem, sőt még szeretet sem. Ő ahhoz túlságosan is szerette.
   Fejét óvatosan kidugta az oszlop mögül, majd pedig egy két érintését érezte meg a vállán.
- Csak én vagyok. SeokJin. - a srác csatlakozott HoSeokhoz, és amikor a pár megcsókolta egymást, SeokJin és barátja, HoSeok egyszerre kilépett az oszlop mögül, és mint aki éppen akkor érkeztek meg a tett helyszínére úgy álltak meg a pár előtt csodálkozva.
- Mint?!
- Ho-HoSeok! Te meg...? Mióta vagy itt? Mit keresel itt? Mennyit... láttál? - látszólag nagyon zavarba jött Mint, barátja láttára. Talán még soha nem hozta ennyire zavarba a srác jelenléte annyira, mint most.
- Ő kicsoda? - kérdezte, undorral az arcán HoSeok.
- Igen egy csoda vagyok! Mint barátja. Örülök a találkozásnak. - önelégült mosoly ült ki arcára, majd pedig meghajolt az újonnan megérkezett két srác előtt.
- Én annyira nem örülök! - ennyit tudott csak kimondani HoSeok, mert tudta hogyha tovább folytatja, akkor kitör belőle a féltékenység. De ugyan, mire is lehetett volna féltékeny, talán arra, hogy azt vette el tőle ez a piperkőc srác, aki számára fontos volt?
- Mint, - szólt közbe SeokJin. - Ő az új barátod?
- Én... elakartam mondani...
- Ugyan mikor? Elakartad mondani neki, hogy csak játszadoztál vele? Hogy csak kihasználtad? - látszólag SeokJin jobban tajtékozott a dühtől, mint HoSeok. - Mond el! Valaha egyáltalán szeretted HoSeokot? - lépett előrrébb Jin, de HoSeok egy kézzel maradásra kényszerítette.
- Igen, szerettem, de Lucy és JungKook esete után a kapcsolatunk egyszerűen ellaposodott. Nekem nem egy hatva-hetven éves párkapcsolathoz hasonlító tini szerelemre van szükségem. Én élni akarok. Mozogni akarok. Azt akarom, hogy egy kapcsolat feldobjon, ne pedig lehúzzon.
- Mozogni akarsz? Szex hiányod van? Te mondtad! Én csak következtettem.
- Én...
- Sokkal jobb vagyok az ágyban, HoSeok! Legalábbis az első pillanattól kezdve istenhez fohászkodik, és feszeng alattam! Igaz, drágám? - vállánál fogva közelebb húzta magához a srác Mintet, majd egy puszit nyomott a lány homlokára, közben szemeivel nézte, hogy a srác mit fog lépni.
- Hát jó! Vidd csak! - legyintett egyet HoSeok, mire mindenki ledöbbent. - Ha ilyen könnyen elvetted tőlem, akkor igazán... - felnevetett. - sose volt az enyém. Remélem boldogok lesztek! SeokJin menjünk azért a vízért! - mosolyogva hátat fordított a két srác, majd megindultak a bolt felé. Ahogy távolodtak, úgy lehetett egyre halkabban hallani Mint fojtott sírását, és szipogását.
   Amint vissza értek a próba terembe HoSeok egyből az öltözőbe ment, összepakolta a cuccát, át öltözött melegítőből, majd pedig elhagyta a próba termet. Az épület elhagyása után egyből a parkoló felé vette az irányt, majd pedig miután megtalálta a kocsiját beült a sötétített üvegek mögé és nagyot sóhajtva hátra vetette fejét, végül pedig bekapcsolta a rádiót. Épp egy szerelmes számot játszottak, ami az örökké tartó szerelmet hirdette és a boldog együtt létet.
- Ó, ne már! - nyávogta el magát, ami már szint hisztisen hangzott. Csatornát váltott, ahol épp kemény hard rockot játszottak. Ráadta a gyújtást, felcsavarta a hangerőt, majd pedig a gázra lépve rászáguldott a közútra, legvégül pedig elhagyta Szöul külvárosát.

7. rész - Hulló csillag

   - Oké, srácok, akkor JiMin tartja a bemelegítést, majd J-Hope az emlékeztetőt! - jelentette ki a nagy táncterem közepén, kézfejét tördelve NamJoon.
- Nézd már a főnököt, a verseny hallatára, hogy beindult... Mindenkit a stage nevén hív! - kurjantott fel JiMin, mire SeokJin felmordult.
- A te angolod, pedig még mindig ugyan olyan borzasztó!
- Fogd be!
- Megüsselek?
- Gyere törpe!
- Ki, itt a törpe?
- Hé, srácok nem kéne veszekedni! - lépett közéjük JungKook. - A versenyre kellene koncentrálnunk, és az nem fog veszekedéssel menni. - próbálta lenyugtatni a kedélyeket, de valahogy az ellenkezője sült el, hiszen ez csak olaj volt a tűzre.
- Fogd be! - kiáltott rá egyszerre a két srác, mire JungKook ijedtében kissé összerezzent és kikerekedett szemekkel nézett az előtte kakaskodó srácra.
- Eh? - ennyi volt, amit kitudott nyögni. Mellé lépett NamJoon és vállon fogta a két srácot, majd szétszakította őket egymástól.
- Kim SeokJin... Park JiMin... azonnal abbahagyjátok a veszekedést vagy különben nem állok jót magamért! Tavaly is kis híján megvertek minket, csak azért mert pont ti ketten képtelenek voltatok megbékélni a másikkal. Tessék, bocsánatot kérni egymástól! - csípőre tett kézzel állt JungKook előtt, és a két srác között. JungKook a főnöke vállai felelt lesett át, hogy lássa mi történik körülötte.
- Bocsánat. - mondták egyszerre.
- Jó. Most pedig megölelitek egymást! - jelentette kis NamJoon.
- Inkább csókolok meg egy békát, mint hogy megöleljem őt! - hallatta meg először a hangját JiMin.
- Hogy gerinc ferdülést kapjak, miközben lehajolok hozzá... még mit nem! - fonta melle előtt össze karjait SeokJin.
- Adok én neked gerincferdülést, még kérned se kell! - lépett közelebb SeokJin.
- Reménytelen... - suttogta JungKook.
- Az. Gyere! Majd jönnek ők is. - azzal otthagyták a két jómadarat.
   Javában próbálta csapat, átnézték az összes eddig megtanult koreográfiát, amihez szánt félóra kevésnek bizonyult. Ahogy az ötvenedik percbe léptek a folyamatos szünet mentes táncolás útján, úgy érezték lábaikat egyre nehezebbnek, mindenkinek csak a pihenés járt az eszében.
- Tíz perc szünet. - jelenti be RapMonster és mindenki, még saját maga is fáradtan esett a padlóra.
   JungKook hátára feküdt és nagyokat lélegzett az izzadságtól bűzlő levegőből. Hiába volt nyitva az ablak, ennyi szagot képtelen volt elszállítani, így maradt meg ez a légkör. Kezeit hol hasán, hol pedig szétdobva maga mellett pihentette. Minden egyes levegővétel Lucy egy pillanatát elevenítette fel benne. Jobb kezének hajlatával eltakarta szemeit, és nyitott ajkain keresztül lélegzett. Csapzott haja homlokát és a földet díszítette.
   Azon gondolkodott, amit még JiMin mondott a legutolsó versenyen. Sohasem tudta, hogy mennyi munka van JiMin mostani tudása mögött. Jó lenne, ha megtudná, hogy ő és HoSeok, hogy tettek szert ekkora tudásra, majd hirtelen két lábra felpattant.
- Ji... - szólni akart barátjának, mikor elsötétült a világ és minden forogni kezdett. Tudta, hogy nyitva van a szeme, de mégsem látott semmit. Csak minden forgott. Két kéz érintését érezte mag vállain, majd még kettőt derekánál. Miután megszűnt a szédülés, és szépen lassan, először homályosan, majd egyre élesebben kezdett el látni, észrevette, hogy két oldalánál JiMin és YoonGi támogatja. A két kéz derekáról eltűnt, majd tulajával egyetemben megjelent JungKook előtt.
- Ne ugorj fel gyorsan, mert elszédülhetsz, és kitörheted a nyakad. - adta a baráti tanácsot TaeHyung, mosolyogva. Halántékán izzadság cseppek gyöngyöztek, majd futottak versenyt arccsontján. - Nekünk pedig szükségünk van rád! - folytatta és enyhén pocakon ütötte JungKookot, aki csak elnevette magát.
- JiMin, hogy tanultad meg az oldal szaltót?
- Először is, jól kell tudnod cigánykerekezni, következő lépés pedig az egy kezes cigánykerék. Ha már az is nagyon jól megy, akkor nekifutásból a cigánykerék, majd ha ez is mag van akkor ugyan úgy mint az előbb, csak egykezes cigánykerékkel kell csinálnod nekifutásból. Legvégül pedig kéz nélkül. Ha kéz nélkül is tökéletesen megy, akkor nekifutás nélkül kell megtanulni, és ahhoz is külön technika van. - hadarta lépésről lépésre a megtanulást majd a kivitelezést. Úgy adta elő, mintha ez a világ legegyszerűbb dolga lenne. Mintha ez könnyebb lenne, mint a lélegzés. - Miért megakarod tanulni?
- Tervezem...
- Ne tervezd, hanem csináld. Gyere megtanítom. - alkaron ragadta JungKookot, és a terem közepére ráncigálta. - Figyelj, és tanulj!
   JiMin párlépést hátrált, majd még kevesebbet haladt előre óriási nagy lendülettel tette meg ezt a pár lépést, majd a harmadik lépésnél elrugaszkodott, a levegőben megfordult egyszer és pontosan JungKook elé érkezett. A fiú ámultan figyelte az akrobatikai elemet, majd hangosan elkönyvelte magában a tanulságot.
- Azt hiszem, most leülök, és elsírom magam! - keresztbe fonta lábait, majd törökülésbe leereszkedett, térdeire könyökölt és ökleire tette pufók arcát, és durcás kisgyereket játszva, nézett maga elé.
- Aj, maknae. - sóhajtott fel HoSeok, mire mindenki elnevette magát.

   A nap nem akar hamar lefeküdni ezért még este hét óra fele, kissé szédülten, több árnyalatban, de még tündököl. A srácok már szétváltak, így JungKook egyedül sétál vissza házuk irányába. Fülében kedvenc együttese visszatérő dalának MP3-as formátuma szól, jobban mondva üvölt. A környék szokásához híven csendes, és kellemes. A fák andalító hangulatot adnak.
   Megérkezett házuk ajtajába, de az zárva volt. Kulcsaiért nyúl zsebébe, de nem volt benne semmi. Telefonját feloldja, leállítja a zenét, majd anyjának számát kezdi tárcsázni.
- Szia, hol vagytok?
- Bent vagyunk a kórházba. Lucy haza jöhet, de egyenlőre csak hozzánk. A zárójelentését várjuk, Kookie.
- Addig én mit csináljak? - hangja hangos volt, de mégis néma.
- Kulcs a helyén. Megyek. Hamarosan haza érünk.
- Rendben van, anya.
- Szeretlek, JungKook.
- Én is. - kinyomta.
   Mély levegőt vett, majd megindult a postaláda felé. Kinyitotta a mini háznak kinéző ládikát, kétszer megkopogtatta az alját, majd felnyílt a teteje, benne volt a kulcs. Kivette, majd mindent visszarendezett az eredeti állapotába, és kinyitotta lakásuk főbejáratát.
   Odabent minden csendes volt, csak a mosógép csilingelő jelzését lehetett hallani, ahogy abban a pillanatban éppen kimosott. Cipőjét levetette, egymás mellé rakta és a konyha felé indult. A hűtőből kivette a nagy kancsónyi zöld teát, kitöltött magának, majd a kancsót visszatette a helyére. Leült a bárpultnak kinéző konyhasziget mellé, majd lehúzta az egészet.
   Felsétált a szobájába, ahol festői rendetlenség fogadta. Lucy ruhái szanaszét hevertek minden egyes szekrényen. Az ágyon egy nyári ruha, az asztal előtti széken egy farmer és egy melltartó lógott. A szekrénye tárva nyitva, abból pedig a fiú ruhái kiborítva a földre, míg a lány többi ruhái szépen behajtogatva. Idegesen tárcsázta anyja számát.
- Szia, JungKookie.
- Mond, mire volt jó, az hogy így kidobálod a cuccaimat a földre, és Lucyét is szét dobáltad?
- JungKook, én ilyet nem csináltam. - anyja hangja remegett a vonal túloldalán. Bizonytalanságot sugárzott.
- Ha nem te, akkor mégis ki?
- Gyere ki a házból! Rossz érzésem van.
- Anya...
- Ne nyúlj semmihez, csak menj ki a házból, hamarosan otthon vagyunk!
- Rendben van. - egyezik bele a fiú, majd megszakítja a telefont hívást.
   Lassan körbenéz a szobában. Egy olyan dolgot keres a tekintetével, ami nem illik oda. Óvatosan lépkedett szobájában, úgy vette alaposabban szemügyre a helyzet mélységét. Ahogy az ablakhoz ért, valami furcsán akadt meg a szeme. Ablakának oldalát - a kilincs felőli résznél felfeszítették, így hogy a fa szilánkosan állt szét az oldalánál. Az ablaküvegen egy elmosódott folt van. Az ablak párkányon heverő plüssfigura pedig már a földön feküdt. Ijedten, pillantott az éjjeli szekrényére. Gyors léptekkel indult meg az ágya melletti kis szekrényhez. Egyből a harmadik fiókot kezdte el feltúrni, a saját medálját kereste, amit még tegnap este tett a fiókja belsejébe, és reggel pedig mesterien elfelejtette felvenni, a Lucy okozta aggodalom nagy hevében. Az egész fiók tartalmát a földre borította, de a medálját nem találta meg. Idegesen csapott a padlóra, ami enyhén felporzott majd még idegesebben körbenézett. Felállt, két kézzel hajába túrt, majd pedig szeme megállapodott Lucy párnáján.
   Egy fehér papír volt ott, amire vörössel volt ráírva. A betűk elmázolódtak, és sejtelmes stílusú betű formátumban íródtak. A lap sarkában egy vörös rózsa díszelgett. Kezei közé fogta a levelet, és jobb kezében megtartva a ballal végig simított az íráson. . Orrához emelte vörösre színeződött ujjait. Ujjain az a jellegzetes rúzs illat terjengett, amivel a legtöbb gagyi terméken szoktak javítani, kevesebb sikerrel. Pont olyan illat volt ez, amit ha túl sokáig szagolsz, elkap a rosszullét.
   Szemét többször végig futtatta a szövegen mire megértette. Szeme kikerekedett, és nem hitt a szemének.

"Az időd lejárt Nova, most én következem. - C.H"

6. rész - Akkor táncoljunk

   JungKook nem gyenge! Épp ellenkezőleg nagyon erős, csak most azért sír, mert túl sokáig volt erős. Mindenki frusztrált és mindenkiben benne van a félelem, aziránt, hogy elveszíthet valaki olyat, akiért az életét adná, annyira szereti.
   A kinti világ érdekesebb, mint az amit NamJoon nyújthat neki az autóban. JungKookhoz beszél, de fiú ügyet sem vet rá, ő inkább a kinti elsuhanó világot nézi, és közben a felbecsülhetetlen értékű múltra emlékszik, elemzi.

...Egy új kép tárult elé. Egy szikla szirt, aminek a hátterében az óceán húzódott, naplemente volt. Az ég a rózsaszín, a piros és az aranysárga ezernyi árnyalatában pompázott. Sirályok repültek az égen, és vijjogtak.  A szirt szélénél egy barna hajú lány állt, kinek haja a derekáig ért. Gyönyörű arany és fehér színű ruhában állt ott. Lábán semmi sem volt. A zöld fű simogatta a talpát, a szél lobogtatta hosszú hajkoronáját a válla fölött. A lány megfordult és Ő állt ott. Arca mosolygott, és büszkeséget sugárzott. Közelebb indul felé, a lány egy lépést tett felé, majd ujjait összefonva lógatta kezét teste előtt...

- Nem... nem akarom... - mondogatta maga elé ezeket a szavakat, JungKook. Mindenét feláldozta Lucyért LosAngelesben és most nem engedheti meg magának, hogy elveszítse. Majdnem az életével fizetett azon a borzasztó estén, és most egy hülye név miatt nem veszítheti el a reményt. 
   Könnyes szemeit megtörölgetve fordult előre.
- Jól vagy, öcskös? - aggódva kérdezte NamJoon, miközben az utat nézte. Be kapcsolat a jobb indexet, lekanyarodott, majd ki kapcsolat. Tovább egyenesen haladt. - Látod a fákat?
- Igen. - dörmögte orra alá, JungKook.
- Minden ősszel levetik gátlásaikat. Télen alszanak, kipihenik a fáradalmaikat, hogy azután tavasszal újra zöldbe boruljanak, új reményt adva az embereknek. Ezért a tavasz a legtöbb embernek a legszebb, és legkedvesebb évszaka. Nyáron a fák hűvöst adnak a nagy meleg elől. Lenyűgözőek a fák. - jelentette ki NamJoon.
- Azok... - lehajtott fejjel nézi telefonja képernyőit. Reménykedik abban, hogy valaki felhívja. Nem is akárki, hanem Lucy. Azt akarja, hogy Lucy felhívja és azt mondja, csak egy álom volt, egy rossz álom. Hiányzol, gyere vissza. De a telefon nem villog, nem is rezeg, 
- Nem érted, mit akarok ezzel mondani, igaz? - felvont szemöldökkel néz egy pillanatig JungKookra.
- Nem, nem értem.
- A fák ciklusa! Évről évre. Az emberek észre sem veszik, de nekünk emberi lényeknek is ciklusunk van. A lányokról meg ne is beszéljünk! - neveti el magát remélve, hogy JungKook is így tesz. De nem. - Ezzel csak azt akarom mondani, hogy mindez csak átmeneti. Ami kettőtök között történt az valami meseszép, és filmbe illő. Egyszer leírom a történeteteket és eladom jó pénzért, hogy azután csinálhassanak belőle egy, nem is egy hanem, több Oscar-díjjas filmet. Jobb lesz, mint a Titanic. - erre már JungKook is elmosolyodott. Igaz halványan, de az egy jól látható mosoly volt. - Na, egy mosoly. Ez már haladás. Ezzel csak azt akartam mondani, hogy csak a vak nem látja, hogy mennyire szeretitek egymást. Minden kapcsolatban vannak magas és mély pontok egyaránt, de ezeket helyre lehet hozni. Csak egymást kell segítenetek.
- Mi van akkor, ha ezt már nem lehet helyre hozni? Mi van akkor, ha minden... megváltozik?
- Az emberek és azoknak a dolgokhoz való hozzáállása folyamatosan változik. Ezzel együtt kell élni. Figyelj, ha valami nagyon fontos neked akkor, bármi történjen ki tudsz mellette tartani. Te egy jó, erős és tökös srác vagy JungKook. Törődj bele, még ha akarnál akkor sem tudnál semmit sem feladni. Ismerlek már, mint a rossz pénzt. Addig hajtasz, addig gincsolod magad, míg a végén be nem sokkolsz magadra és megcsinálod jól. Ezzel is így lesz! Érzem. most mély ponton vagy. Utána semmilyen állapotban, majd a végén találsz magadnak egy elfoglaltságot, abba mindent beleadsz, de rájössz, hogy nem tudod megcsinálni, végül addig-addig  mondod be magadnak, hogy nem tudod megcsinálni, amíg meg nem csinálod. Végül szárnyalsz, megjárod a mennyet, következőnek pedig a poklot. És ez így megy már azóta, hogy megismertelek. 
- Komolyan? - hitetlenkedve néz RapMonsterre JungKook.
- Bizony, a gimiben is én húztalak ki a szarból. Én... és a csapat. És most ha kell, megint hajadnál fogva rántunk ki a szarból, ezt megígérhetem!
- Akkor azon a napon, amikor televolt az iskola Lucy és az én képemmel, azért tiltakoztál annyira, hogy vele legyek? Mert megakartál óvni?
- Nem egészen, spontán csak nem akartam rajtad osztozni. Ennyi. - nevetésben tör ki NamJoon. - De annyira ragaszkodtál hozzá, mint még soha semmi, és senki máshoz. Hagytam, hogy azt tedd, amit szeretnél, és jól döntöttem.
- Még most is úgy gondolod, hogy jól döntöttél?
- Igen. 
- Miért?
- Belül érzem. Okos vagy, és sokat változtál ez idő alatt. Igaz, sok hülyeséget is csináltál, de mi ott voltunk veled. Támogattunk és támogatni is fogunk.
- Hülyeséget, mint például?
- Én nem így kérdeztem volna meg Lucytől, hogy lenne-e a barátnőm, szerintem amit te csináltál, az felért, majdnem egy, hozzám jössz feleségül eseményűvel. Közmunkára is mentél miatta.
- Hé, az nem miatta volt, hanem miattatok. Ti löktetek be a kirakatba.
- Jó, igaz. - nevetve állítja le NamJoon a motort Jin albérlete előtt. 
   Felcsengettek SeokJin lakására, aki a tizedik emeletről kinyitotta nekik a főajtót egy gombnyomással. NamJoon és JungKook a liftbe szállva egyenesen barátjuk szobájáig utaztak, fel a legfelső szintre. Kiszálltak, majd barátjuk ajtaján kopogtatva vártak. SeokJin beengedte őket, majd a nagy közösen vett kanapéra lehuppantak. A többiek épp a Gag Koncertet nézték, ami már a végéhez közeledett. Hangos nevetésekkel jutalmazták a poéngyárosokat, majd pedig vissza tértek JungKook problémájához.
- Öcsi, jól vagy? NamJoon nagyon feszült volt, mikor elindult érted. - szólt TaeTae.
- Aha, már jól vagyok. A kocsiban beszélgettünk és azóta sokkal jobb a kedvem. - biztató mosolyt engedett el a fiúk felé. 
- JiMin, merre van? - kérdezte HoSeok.
- Elment WC-re. Nem bírta ép hólyaggal a Gag Koncertet. - közli túl tárgyilagosan TaeHyung, majd elnevette magát. A mosdóból hallani lehetett a WC hangját, ahogy azt JiMin lehúzza. Az ajtó enyhe nyikorgásával egyetemben, a jelenlegi volt WC tulajdonos magas, szinte már visító hangját, ahogy nevetve maga mögött bezárja az ajtót, ezt követően áttrappol a fürdőbe, ahol nagyokat hahotázva kezet mos, majd végül csatlakozik a többiekhez. Hasát fogva veti le magát a fotelba.
- Huh, gyerekek. Ez jó volt! - nagyot fel kacag.
- Hülye vagy, Parki JiMin. - közli HoSeok komolyan, mire mindenki elneveti magát. A többiek abbahagyják a nevetést, de JiMin még mindig nevet.
- Szegény gyerek túl kapta. - jelentette ki NamJoon. - Zárjuk be! - azzal a két rangidős YoonGi és SeokJin karon ragadták JiMint és bezárták az első hálószobába, ami egyből az előszobából nyílt.
   Visszaülnek a helyükre, de még így csukott ajtón keresztül is hallani lehet, JiMin lassan idegesítő nevetését. Majd hirtelen abbamarad, kinyílik az ajtó, JiMin kilép rajta és komolyságot sugározva, leül a többiek közé.
- Jobban vagy? - kérdezte NamJoon.
- Soha jobban. - látszott rajta, hogy mindjárt elneveti magát, de nem tette.
- Hé, hé, hé! - ugrott fel a kanapéról YoonGi. - Kirakták az éves Gimnáziumok közötti versenyt!
- Végre valami értelmes. - sóhajtott fel TaeHyung.
- Mit ír? - csillant fel JungKook szeme.
- Olvasom... - YoonGi nekilátott az olvasásnak a többiek pedig csak huhognak mint a baglyok. Nem hisznek a fülüknek. 
   A fiúk nehezen hitték el, hogy az évente megrendezett Gimnáziumi versenyt kiterjesztik országos versennyé. A fődíj hallatán pedig mindenkit az agyvérzés kezdett el kerülgetni. Egyből mind a heten vérszemet kaptak, és elhatározzák, hogy együtt megnyerik.
- Fiúk, akkor irány a tánc terem. Gyakorolnunk kell! - állt fel NamJoon, a többiek pedig követték.
- Nyerni fogunk. Bármi áron! - szólalt fel következőnek JungKook.
- Lucyvel, mi lesz? - érdeklődött SeokJin.
- Most pihennie kell, és néhány dolgot tisztáznia kell magában. Titeket pedig nagyon elhanyagoltalak, és ezt nem lett volna szabad. Sajnálom fiúk. 
- Ugyan semmi baj. Szerelmes vagy. Ez ilyenkor természetes. - fogta meg HoSeok, JungKook vállát.
- Gyerünk fiúk, nyerjük meg a versenyt. - egyszerre felkiáltott a hét fiú, majd pedig egymásba kapaszkodva elindultak a táncterem felé, ami a belvárosban van.

5. rész - MinGyu...

DeJa Vu érzés járta át. Ez a frusztráló érzés csak nőttön nőtt, mikor maga mögött bezárta az ajtót és az ágyon megpillantotta a békésen szundikáló Lucyt. Ezúttal nem volt gépekre kötve, de mégis borzasztó volt így látni őt. Összesen csak egy infúzió volt bekötve neki. Ágya mellől kihúzott egy kis négy lábú fehér háttámla nélküli széket. Leült rá. Kezébe vette Lucy gyenge kezét és hüvelyk ujjával elkezdte cirógatni a lány kézfejét.
- Az emberi agy a világ egyik legcsodálatosabb szerve. Évszázadok óta próbálják megfejteni. Egyre több kérdést válaszolnak meg a kutatók, de egyre több kérdés is felmerül. Egy válasz vonz még öt kérdést. Mondok egy esetet, ha például legutóbb, úgy egy hónapja megettél egy tál olasz spagettit és most, egy hónappal később megint megkívánod. Mit teszel? Elkezded keresgélni az agyadban, hogy hol lehet a legjobb olasz spagettit enni, vagy hogy, hogy lehet otthon, kényelmesen elkészíteni. Az agy olyan, mint egy elektronikai szerver, elraktároz dolgokat, esetünkben a spagetti ízét, állagát és illatát. Elraktározza, de nem örökre. Néha töröl is, hogy a nagyobb, jelen pillanatban használandó információkat megjegyezze, de elraktároz egy apró morzsányi emléket arról a spagettiről. DeJy Vu-nak nevezzük azt az érzést, ami azt sugallja, hogy ez már egyszer megtörtént, vagy ezt már egyszer ettük. Lényeg az az, hogy nem képes emlékezni a spagetti összetételére teljes egészében, de egy támpont mégis marad, lehet, hogy az az állag, szag vagy íz. De, csak egy ilyen apró kép marad meg benne. Hogy, ezt az ételes hasonlóságot át tudjuk vetíteni Lucyre meg kell egy két dolgot változtatnunk. Az ízt, egy személyre, azaz Kookra. Az állagot, a medálra, míg a szagot egy múlt béli emlékhez köthetjük. De ezek közül, mint, ahogy mondtam, csak egyre emlékszik, főleg amnézia után. Lucynél az ízre, azaz JungKookra emlékezett, majd ezt a fiú kibővítette az állaggal, akkor amikor odaadta a medált. A három összetételből, már kettő meg van. Így már csak egy marad hátra. Világos?
- Kicsit zavaros. - mondta Katee.
- Én, azt hiszem értem. - tette hozzá PyoJin. - Ezzel, azt akarja mondani, hogy a múltjának döntő többsége meg van már, igaz?! - bólintott a doktor. - Háromból kettő az egy, vagyis ennyi kezdeti emlékből már könnyen - ha még homályosan is, de akkor is ki lehet következtetni a múlt eseményeit.
- Pontosan! Ezt ahhoz tudnám hasonlítani, mint a párás üveg, ami mögött, Lucy esetében a múlt van, elpárásítva. De tudja, hogy ott van, csak nem tudja letörölni a párát, mert vissza száll rá. - tette hozzá az orvos.
- Akkor, mi a teendő?
- Igazából az, amit mindig is mondtam, hogy saját maguknak kell a betegeknek rájönniük a saját múltjukra. Mi ebben segíthetjük őket, de nem túlságosan, ez persze fiktív, mert sohasem lehet tudni, hogy mi a sok. - megköszörülte torkát, majd folytatta. - Lucy, azért eshetett depresszióba, mert sok információt kapott a volt énjéről. Ez összezavarta az elméjét, elkezdte saját magát ostorozni, azért, hogy miért nem tud olyan lenni, mint anno. Nem tudta magának megválaszolni a feltett kérdéseket, és ez olyan dolog, ami a világ legnagyobb traumáját képes okozni. Ha ostorozzuk magunkat a múlt miatt. Emiatt elszigetelődünk a szeretteinktől, úgy mond meg 'undorodunk" a barátainktól. Mindenkit eltaszítunk, és ebben az a legrosszabb, hogy nincs rá megfelelő gyógyszer. Kivéve ha nem alkalmazza a Münchausen báró történetét.
- Hajánál fogva húzta ki magát a mocsárból. - mondta Kook.
- Pontosan. Elmesélnéd?
- A báró lovagolt a német alföldi mocsarakon, majd lovával egy nem kijelölt erősen mocsaras területre lépett, a ló elsüllyedt, ő pedig kezével megfogta a haját és saját erőből kihúzta a mocsárba szorult testét... - sutyorogva mesélte el az immáron világ hírű hamis történetet.
- Igen. Ezzel meg is oldottad, Lucy betegségét, és el is mondtad a legtökéletesebb gyógyszert! - mutatott kézzel JungKookra. - Lucynek saját magát kell kihúznia a depresszióból!

   Akárhányszor pörgette le magában az orvos bonyolultan megfogalmazott diagnózisát, annál jobban értette meg. Fel kell magában dolgoznia, azt a tényt, hogy akár Lucy meg is unhatja és tudta nélkül eltávolodhat tőle, ami a legrosszabb dolog lenne a föld kerekségben. El kell fogadni azt a tényt is, hogy ha azt mondja, hogy nem, akkor az biztosan, nemet fog jelenteni. Erőszakoskodni nem lehet, nem mintha valaha csinált volna ilyet is.
   Az ágyon fekvő lány elkezdett mocorogni. Fejét lassan ingatta jobbra, majd balra. Végül fejével JungKook felé fordulva állt meg éppen résnyire nyílt ajkakkal. Kook még egy ideig elnézte az alvó lányt, majd mindent félresöpörve, utat engedett szenvedélyes szerelmének és egy lágy, de annál nagyobb jelentéssel bíró leheletnyi csókot nyomott kedvese ajkaira.
   Az a röpke pillanat, mint egy földet megrengető vihar, úgy söpört végig a fiú testén. Kezével még mindig gyengéden fogta barátnője ezét. Villámütés söpört végig rajta, mikor elengedte ajkaival azokat a puha párnákat. Kicsit elhúzódott Lucy arcától, épp annyira, hogy szemügyre tudja venni arcvonásainak tökéletes lágyságát.
   Feszült mozgolódás lett úrrá a lány testén, míg végül fejét a plafon felé fordítva nyögdécselt kettőt, majd megszólalt, szívet szaggató szomorúságot és több kérdést felhozó hanggal.
- Min...Gyu...
- Lejárt a látogatási idő. - lép be a hófehér kórterem világos barna tölgy ajtaján a mosolygós nővér. - Ideje távozni. - fejbiccentéssel jelzi, hogy értette. Azzal távozik a nővér.
   JungKook magában marad alvó szerelmével és a fájdalmas bánattőrrel, amit az elmúlt percben döftek kegyelem nélkül szívébe. Könnyfátyol ereszkedik le szemei elé, mint valami színdarab záró képe. De legbelül győzködi magát arról, hogy ez csak egy véletlen és hogy jelentéktelen.
   Feláll, visszateszi a széket az ágy alá és maga mellet lógó karokkal nézi Lucy arcát. Egy könnycsepp elhagyja szemét, és ugrásra készen szalad álla felé. Ott elidőzik még egy kicsit, majd végül leveti magát a mélybe. Kook is követné, ha lenne módja rá. Nem róla álmodik Lucy, hanem egy másik fiúról, aki még annyit sem tud róla, mint kéne. A lány felé tornyosul és homlokára nyom egy alig érezhető csókot.
- Remélem, ez csak egy emlék kép és még mindig én élek a szívedben. - kiegyenesedik és távozik.
   Odakint már csepereg az eső és az este lassan kezdetét veszi. Mindent szürkévé varázsol egy szempillantás alatt, és eltölti a fájó szívet még több bánattal. Tekintetét az egyre sötétebb felhők felé veti. Arcát mossa a kellemes langyosan csapódó eső szemek. Ilyenkor a sírás megengedett, hiszen senki sem látja a könnyeket és a kivörösödött szem is csak később jelentkezik.
- Miért? - szegezi halk kérdését az égiek felé, akik csak még több esőcseppel válaszolnak neki. Szenvedésében elmosolyodik és letekint a földre. Zsebében megcsörren a telefon.
- Igen?
- Szia. - hal el gyorsan NamJoon hangja a vonal végén. - MinGyu haza jött. - közli nyersen.
- Tudom.
- Honnan?
- Lucy, vele álmodott, abból gondolom. - szipog egyet. - NamJoon, Lucy MinGyuval álmodik... - tör ki belőle a keserves sírás.
- Lehet vele álmodik, de nem szereti. - hangja bizonytalanságot sugároz, de mégis védelmező tartalmat közöl, együttérzéssel fűszerezve. - Öcsi egy hónap szoba fogságot kapott, telefon és internet megvonással.
- NamJoon, mi lesz ha vége lesz? Mi lesz, ha Lucy olyan irányokba kezd el menni, ami nem én vagyok, hanem ő? Mi történik akkor, ha már nem nekem fogja mondani, hogy szeret?
- JungKook nyugodj le. Az a jövő. És te is nagyon jól tudod, hogy mi nem a jövőben harcolunk, hanem a jelenben. Ne sírj az miatt, ami még nem történt meg, mert akkor meg fog történni. Be fogod vonzani. Hol vagy?
- A Kórházban.
- Ne mozdulj, vissza megyek érted. MinGyut pedig kezelés alá veszem. - mosoly halasztódik utolsó mondata végéről, ami pici másodlagos mosolyt csal a kétségbeesett szerelmes arcára.
- Félek. Féltem. - suttogja.
- Figyelj, megbeszéljük! Közösen... a csoporttal. Még ma. Együtt biztos kigondolunk valami okosat. Csajok nélkül. Ja, és ne félj, az nem áll jól neked. Sietek, várj meg a kapuban!

4. rész - Orvosi krízis

   Valahogy minden megváltozott azután a beszélgetés után. Lucy ismét az az élet vidám lány lett és olyanná vált, mint anno. Hangulatingadozásai még mindig a szélsőségekbe taszították, de JungKook mégis kitartott mellette. Elismerendő tény, hogy néha már ő is a falat vakarta az elképzelhetetlenül értelmetlen veszekedéseken, de betudta mindezt annak a ténynek, hogy Lucy még mindig nincs tisztában a múltjával.

   Az március utolsó szerdájának reggelén, valami semmihez sem fogható történt. Lucy a konyhában készítette nagy harmóniában a tegnap esti regény alapján leírt nagy városi - londoni - reggelit, mikor egy szempillantás alatt elkapta a rosszullét. Szabad kezének tiszta kézfejét ajkaihoz nyomta, majd lehunyt szemekkel várta, hogy az egyre kényelmetlenebbé váló tünetek enyhüljenek. De a várva várt remény nem hozta meg a hatást az egyre erősödő rosszullét mellett. Foglalt kezéből kiesett a nagy kés, ami zörgéssel érte el a konyha padlójának csempéjét.     Öklendezést kezdett el érezni gyomra felől, két kezét még erősebben szája elé tapasztotta. Próbálta visszafokozni az öklendezés intenzitását, ami kisebb-nagyobb sikerrel ment is neki. Lassan elmúlt a rosszullét és az émelygés is, és a kényelmetlen hasi összehúzódások is alább hagyatkoztak. Megtörölte kigyöngyöződött homlokát, felvette a földről a kést, majd ismét nekilátott a reggeli elkészítéséhez, onnan folytatva ahol abbahagyta.
   A tányérokat egymás mellé tette, az evőeszközöket pedig gondosan betekerte fehér szalvétába. Az asztal közepére hófehér tulipán csokrot tett, köré pedig az ételt helyezte, kis tálkákba szortírozva.
- JungKook, kész a reggeli! - kiáltotta el magát nagy mosollyal arcán, ahogy torkát elhagyták a hangok úgy tért vissza az előző állapot, de ezúttal nem a rosszullét volt az, ami első tünetként jelentkezett, hanem az erős szédülés. Nem tudta uralni saját testét, ami ide oda kezdett el mozogni engedély nélkül. Lassan, szinte örökkévalóságnak tűnő gyorsaságban megfordult és két kézzel a mosogató kagyló fölé görnyedt. Alig tudott lábain megállni, egyre nehezebbé vált számára a saját súlya. A tünetek egymást kísérve el nem múlva törtek a felszínre, mint egy Izlandi gejzír. Lábai erőtlenségét követően ismét öklendező rohan tört rá, de ezúttal ezeket nem tudta visszafojtani, hiszen, még mielőtt észbe kaphatott volna feltört belőle, az ami ezelőtti alkalommal felszínre akart jönni, eleven vörös vér formájában. Minden egyes köhintéssel egy adag vér spriccelt ki ajkain keresztül beszínezve rózsaszín pólóját és a mosdókagyló belsejét egészen a peremig. Még a konyha függöny is kapott az eleven színből.
- JungKook... - suttogta halkan, két remegés, és köhintés között.
   Hamarosan a halál félelmet keltő köhögés abbamaradt, de még mindig megmaradt az émelyítő szédülés. Lassan próbál kiegyenesedni, szemei is elnehezültek. Kínszenvedések árán megfordult, ekkor már a konyha ajtóban látta állni a kikerekedett szemű immáron angyalként látszó fiút, aki értetlenül állt és nézte a foltokat a lány pólóján.
- Jól vagy? - kérdezte, egyik karját kinyújtva Lucy felé.
- JungKook... - súgta vissza. Kezeivel a pulton támaszkodott és a pult mellett akart volna elsétálni. Kezét végig húzta a vágó lap tetején. amivel véletlenül egy kést is lesöpört. A kés megállt a fugában fekve, pengével felfele. Elülső lábát elhagyta az erő, így teljes testével megindult a penge felé.
  JungKook időben kapcsolt, így gyorsan oda futott, a lány alá térdelt és hagyta, hogy Lucy vállára essen, ahol már kezeivel tartotta meg. Egyik kezét villámgyorsan kiszabadította és maguk alul a kést ellökte egy távol eső helyre a földön csúsztatva. Lucyt térdére fektette, arcát pedig paskolni kezdte.
- Lucy! - szólította meg az akkor már eszméletlen lányt. - Lucy. - végig nézett a lány ruházatán és a szája szélén lassan lefolyó vérre. Egyik újával letörölte a vért és orrához emelte. - Vér...Lucy... mi történik veled? - teljes kétségbeesés közepette, magához ölelte a tehetetlen testet.
Miért mindig velünk..? 
Miért?
Talán... baj, hogy szeretek?

   Félórával később már a sürgősségin ült JungKook térdére könyökölve, fejét lehajtva. Legszívesebben sírt volna, de tudja, hogy ez nem oldana meg semmit, így inkább magában tartotta.
Erősnek kell lennem!
Üres percek telnek el, fejlemény nélkül. Az orvosok jöttek-mentek de egyik sem mond semmit, még azt sem lehet tudni, hogy melyik megy Lucyhez.
- JungKook! - hallja meg saját nevét a folyosó végéről, ahol megpillantotta NamJoont és YoonGit. Kezével intett egyet, hogy ő az, és hogy jöhetnek.
   A srácok leülnek a fiú két oldalára és ismét néma, feszítő csend lesz úrrá az egész épületben. DeJa Vu érzés fut keresztül testén, amitől kirázta a hideg. Kiegyenesedik és a szék háttámláján keresztül a falhoz dőlt.
- Szóltál a szüleidnek? - kérdezte meg, NamJoon.
- Igen. - feleli egyhangúan. - Most dolgoznak, de minél hamarabb megpróbálnak elszabadulni.
- MinAh szülei? - érdeklődik YoonGi.
- Ők már úton vannak. - lehunyt szemeken keresztül felei. - Az apja élve megfog nyúzni! - jelentette ki két halvány szenvedő nevetés között.
- Fel a fejjel... gyors halál lesz! - próbálta vigasztalni YoonGi JungKookot egy fanyar viccel.
- Úgy legyen! - mind a hárman felkacagnak.
   Kezdetét vette az ismételten kiújuló kínzó fájdalmú csend. A távolból beszélgetést lehetett hallani, aminek a távolság sejtelmes visszhangot kölcsönzött. JungKook abba az irányba fordította fejét, amerről NamJoonék jöttek. A fiú gondolatban már a kereszteket rajzolta és a Mi Atyánkat mondta, mikor meglátta befordulni a sarkon Lucy apját Park PyoJint. A férfi tekintete, hol védőn nézte felesége minden lépését, hol pedig villámokat szórt a fúk kisebb csoportja felé.
- Fiúk, ha arra kerülne a sor... kérlek szóljatok a biztonságiaknak. - mondata végén nyelt egyet. Izzadó tenyereit megtörölte farmernadrágbába majd felállt és megszeppenve várta, hogy a szülők a kellő távolságba megérkezzenek.
   PyoJin és Katee úgy két méter távolságban megálltak JungKooktól, aki visszafojtott lélegzettel állt a szülők előtt. Eszében előbukkant több kérdés, de a legtöbbet gondolt kérdés az az volt, hogy mit fog mondani, ha megkérdezik, hogy mi történt? Poénkodva eljátszotta magában a szituációkat. Az első az az volt, hogy "hát a lánya félkómás állapotban majdnem felnyársalta magát, csak megmentettem, mint egy hős lovag a filmekben" Ezt követően elképzelte PyoJin  arckifejezését és azt, ahogy torka felé nyúl kezeivel, közben szeme vérben forog és azt súgja "Na, most véged, kis apám!"
   Fejét alig láthatóan megcsóválta, hogy ismét a való világba csöppenjen.
- Na, ide figyelj, Jeong JungKook. - lépett egy lépéssel előrréb a férfi.
- U... uram. - megszeppenve állt a tőle vagy tíz centivel magasabb öltönyös férfi előtt, akinek épp olyan haragos volt a tekintete és a hangszíne, mint mikor a kórházban töltött utolsó nap meglátogatta.
- Azt mondtam vigyázz rá! NEM?
- PyoJin. Ne rendezz jelenetet, kérlek. - szólalt meg Katee. - Így is nehéz. - hajtotta le fejét közben két kezével maga előtt szorította krém színű táskájának fülét.
- Ne kerülj a szemem elé. Így is miattad lett, olyan, amilyen! - folytatta kicsivel halkabb de ugyan olyan intenzitású hangon.
- Nem értem. - torzult el a srác arca és hangja.
- Jól hallottad! Miattad ment el Amerikába, hogy megfeleljen neked. Nem tudom milyen elvárásokat fektettél le elé, de te nem tudod, milyen érzés mikor a lányod eléd áll és azt mondja neked már könnyes szemmel, "...fejlődni akarok, hogy jobb lehessek neki...Különcnek érzem magam azért, mert nem vagyok olyan, mint ő..." Én naiv pedig elengedtem, és mi a következő hír, hogy egyik pillanatban él és virul, ismét önfeledten mosolyog, majd a másikban már az életéért küzdenek az orvosok. Te pedig megúsztad egy enyhe töréssel.
- Uram, azért nem mondanám, hogy enyhe törés volt! - pattant fel NamJoon. - Én utaztam a lányával és JungKookkal egy helikopterben és ott mondták, hogy olyan törést szenvedett, amit ha minimum tíz percen belül nem műtenek meg, örök életére lebénul. Tudom, hogy ebbe nincs bele szólásom, de azért véleményt még mondhatok! Mind a ketten életveszélyes állapotban voltak, amit az orvosok nem mondanak ki szívesen, de TaeHyung bátyjának köszönhetően, több dolgot is megtudtunk, mint amit az orvosok önöknek, szülőknek elmondtak volna. Azt javaslom, hogy mindenki üljön le, és várjuk meg mit mond az orvos, majd csak utána öljük meg egymást! - NamJoon a székekre mutatott kezével, jelezve, hogy foglaljanak helyet. Katee és PyoJin leült két székkel távolabb, mint a három fiú.
   Teltek a percek talán inkább már fél órák, mikor egy kedves mosolyú fehér köpenyes ember kilépett a nagy üvegajtó mögül és a szülőket kereste, illetve azt, aki a mentősöket hívta. Mikor megtudták a sürgősségin, hogy mi is tart az épület felé, egyből felszóltak Prof. Dr. Choi DaeWoonnak, aki Lucy orvosa volt a kóma ideje alatt is. A doktor beinvitálta a hozzátartozókat a személyes irodájába, ahol a szülők leültek az orvos asztala előtti fotelekbe, JungKook pedig a két szék között állt.
 - Köszönöm, hogy ilyen hamar betudtak fáradni. A munkahelyről mindig nehéz az elkéredzkedés. - elmosolyodott az orvos, hogy oldja a felhalmozódott feszültséget.
- Mikor legutóbb itt voltam, a doktor úr csupa rossz hírt közölt velem... - mondta PyoJin. - Remélem ez most megváltozik.
- Attól tartok, hogy reménye hiába való, ugyan is a lányának... hogyan is fogalmazzak. Egyszerűen, nem tudom mi a baja!
- Nem tudja? - kérdezett vissza Katee, kezével már szívét tapogatva.
- Sajnálom, de ez az igazság! A lánya több különböző tünetet produkál, a vérhányás lehet fekély miatt, a szédülés lehet simán front miatt, hiszen most az jön, míg a gyengeség egyszerű vas hiány is okozhassa. mindezek ellenére ma estére még bent tartjuk a kisasszonyt megfigyelésre.
- Ezek mitől alakulhatnak ki? - kérdezte JungKook.
- A fekély, attól ha valaki nem eszik normálisan, kicsit drasztikusabban fogalmazva, a gyomor saját magát kezdi el emészteni. Ezt még tetőzheti a stressz vagy egy fel nem dolgozott trauma. A vas hiány pedig egyszerű nem evett elég céklát vagy nem szedett vas pótlót. Ha egy ember kómába esik, úgy mint esetünkben Lucy kisasszony, akkor az infúzióban csak annyi ásványanyagot pótolunk, amennyinek akkor abban a pillanatban szüksége van a szervezetnek, hogy ne omoljon össze. Ébredés után ezt viszont pótolni kell. A fő nővér nem monda önöknek?
- Nem. - ellenzi mindenki egyszerre.
- Nagy kár, pedig a lelkére kötöttem.
- Doktor úr, lehetne fölszólalnom? - kérdezte óvatosan a fiú.
- Mond csak!
- Depresszió kiválthassa ezt?
- A fekélyt? Nos, elég nagy valószínűséggel igen. Miért?
- Mert Lucy depressziós! - JungKook mondatára mindenki rászegezte tekintetét. A szülők hitetlenkedve néztek a fiúra, aki egyre feszültebben érezte magát, és már kicsit meg is bánta, hogy felhozta a témát. - Aznap mikor haza vittük... nálunk... odaadtam neki a nyakláncát, amit még hét éves koromban adtam neki. És akkor... - elhalkult, legbelül magát kezdte el okolni azért, ami Lucyvel történt. Síró görcs kerülgette.
- Mi történt?
- Elájult.
- Elájult? - pattant fel az orvos helyéről nagyot csapva az asztalára. - Mondtál bármit is, ami addigi életében megtörtént?
- Nem csak a nyakláncos sztorit. Azt meg mindig meséltük egymásnak régebben is, és még most is. Egy része az emlékeiből vissza tért. Emlékezett NamJoonra és a srácokra, tudta hogy ki vagyok és hogy milyen kapcsolat köti hozzám. Furcsa módon anyáékat is felismerte. Akikkel eddig találkozott azok közöl, mindegyikhez tudott kapcsolni egy jó vagy rossz emléket.
- Akkor nem történt nagy baj. - engedte ki a gőzt az orvos és vissza ült a helyére, de azonban a fiú folytatta.
- Kettő hete viszont megkérdezte, hogy ő milyen lány volt még a baleset előtt. Úgy gondoltam, nem lesz baj, ha elmondom neki, mivel a doktor úr is mondta, hogy ha ő kérdezi, akkor elmondhatom. Én pedig megosztottam vele, minden tulajdonságát, az életvidámságát, a mosolygós arcát, mindent. - lehajtotta a fejét. - De nekem furcsa volt. Még a kérdés előtt elkezdett elzárkózni tőlem. Mindig csak a könyveket bújta én pedig rászoktam megint a videó játékokra. Veszekedtünk, olyan apró dolgokon, mint például, hogy miért ilyen meleg a most elkészített tea. Nagyon megváltozott. De, miután feltette a kérdést, kicsit megváltozott, többet beszélgettünk, mosolyogtunk is, közös programokat is  rendeztünk, de olyan volt, mintha egyre jobban elszigetelné magát tőlem és anyuéktól, meg persze a külvilágtól. Előttem próbálta eljátszani azt a személyt, akit én elmondtam, de mikor nem figyelt rám én akkor is figyeltem őt, és láttam, mikor sírt kétségbeesetten, és hogy mikor volt maga alatt.
   Csend lett a teremben. Mennyi minden történt azóta, hogy kiengedték a fiatalokat. A szülők majd belebetegednek, hogy nem láthatják gyermeküket, míg JungKook a tehetetlenségben, a tudatlanságba, hogy nem tudja, mi történik most Lucyvel.
- Doktor úr... - kezdett bele szipogva JungKook. Kitört rajta a kétségbeesés. Könnycsepp követte a másikat, utat törve az érzelmeknek. - Nem érdekelne ha nem lehetnék többet a barátja sem az, hogy nem emlékezne rám, csak kérem... tanítsa meg őt az igaz mosolyra! 

3. rész - Mi történik?

   Lassan és gyötrelmesen telt el ez a hét is. A szülők, hol a munkahelyen, hol otthon sürögnek, forognak. JungKook és Lucy pedig magukra maradva a nagy házban próbálják elütni az időt. Lucy rászoktatta magát az olvasásra, míg a fiú a számítógépes játékokra.

   Az egyik nap délelőttjén Kook anyja véletlen haza toppan, hogy ebédeljen. Ledobta magáról a táskáját, cipőit gondosan a bejárati ajtó mellé tette, kabátját pedig felakasztotta a fogasra. Megindul a konyha felé, de a folyosón menet szeme sarkából besandított a nappaliba majd megtorpant. Lucy a szoba egyik végében elhelyezett bőr kanapén ül és valamilyen vastag könyvet olvasva, míg JungKook nagy fejhallgatóval a fején adott ki furcsábbnál furcsább nyögéseket, erőlködéseket a számítógép előtt ülve. 

- Ezt nem hiszem el! Már megint lezuhantam! - kurjantotta el magát, ami a nagy csendben kiáltásnak hangzott. Fejéről leveszi a fülest az asztalra dobja és hátradől a széken. Úgy látszott nagyon elege van.

   Tátott szájjal nézte hol az egyiket, hol a másikat. Nem értette, hogy miért nem beszélgetnek, és hogy mi az a kis feszültség amit érez a kettőjük között. Megköszörülte a torkát. Lucy hirtelen felnézett szeme megállt Kookon és szemén keresztül egy negatív áramlást küldött felé, ezt követően a hang forrása felé fordította fejét. Elmosolyodott és vissza fordult a könyv felé.

- JungKook! - szólalt meg az anya. A fiú hátra biccentette fejét a szék támlája fölött szemeivel meglátta anyja feje tetejét, így székkel együtt kifordult felé.

- Szia, anya. - köszöntötte, mosollyal az arcán.

- Miért van bent mindenki? - kérdezte.

- Mert a kisasszonynak nincs kedve semmit se csinálni! - Lucy felemelte fejét a 'kisasszony' szóra, és szinte már gyűlölködően nézett fel a fiúra fej mozdítás nélkül.

- Lucy? - néz az anya, az említett lányra.

- Nincs kedvem. - felelte, közben fel sem nézett.

- Pontosan erről beszélek! - mutatott kezével a lány felé. - Reggel direkt bevettem a fájdalom csillapítóimat, hogy majd elmegyünk a parkba, oda ahol annak idején találkoztunk először, de ő csak annyit mondott, hogy nem érzi jól magát, majd talán legközelebb. Még reggelit is csináltam neki, abba meg szinte alig ütötte bele az orrát! - fel állt és kirohant a szobából, úgy mint aki a legrosszabbtól tart.

   Mély csend száll le a szobára azzal, hogy JungKook kiadta magából a felesleges gőzt. A légy zümmögését is hallani lehet, épp olyan tisztán, mint a ház előtt elhaladó autó kipufogójának hangját. Kook anyja odahúzta a puffot a lány széke elé. Kezeit térdére helyezte, és elkezdte kör körös mozdulatokkal simogatni. Lucy nagyot sóhajtott, ölébe helyezi a könyvet, lassan pedig behajtja a könyvet és letette a fotel mellé a földre.

- Mi a baj? - kérdezte gyengéd hangon az anya.

- Nem is tudom. - felelte. - Olyan, érzésem van, mintha ez - mutatott végig magán - nem is én lennék. 

- Ezt hogy érted? - egyenesedett ki az anya, és firtató tekintettel mérte végig a lányt.

- Olyan érzés kerít magába, mostanában... mintha depresszióban lennék. Minden olyan sötét és nem találok kiutat. - elhallgatott és kezeibe temette arcát. Szipogni kezdett végül megtörölte szemét és ismét felnézett az előtte ülő nőre. - JungKook sokat mesélt nekem arról, hogy milyen voltam. Mosolygós, kedves, figyelmes. Olyan voltam, aki mindenkinek az arcára mosolyt volt képes csalni. Azért szeretett, mert mellettem erőre kapott... Nem adtam fel semmit és ha kellett küzdöttem. De most, kicsit olyan érzésem van, mintha ez az egész megváltozott volna. 

- Aj, kislányom. JungKook még mindig szeret. - gyengédem megsimogatta vállait. - Tudod, ez egy nehéz időszak volt mindkettőtöknek. Neki eltört a lába, nehezen tud mozogni még mindig. Te majdnem meghaltál, de ő kitartott melletted. Sokszor nem aludt, annyira ideges volt miattad. - a lány nem tudott mit mondani, csak szipogott és törölgette le könnyeit egymás után. - Ha még mindig jobban megfigyeled a kis dinkát, még mindig oda van érted. Csak nyisd ki a szíved.

- Rendben van.

- Ha viszont, még mindig egyedül fogod érezni magad, és nem fog menni neked, akkor szólj és elmegyünk ketten az orvosodhoz és megkérdezzük, hogy ilyenkor mi a teendő. Rendben van? 

- Természetesen. - olyan ártatlansággal mondta a lány, hogy egyből olyan érzése lenne az embernek, mintha egy angyallal beszélgetne. 

   A nap további részében sem szóltak egymáshoz, csak elsétáltak egymás mellett. JungKook többször kínálta csokoládéval Lucyt, azzal a fajtával, amit mindig is nagyon szeretett, de elutasította. Csak a könyvet bújja vagy ha nem azt teszi akkor a WC-n van vagy pedig vizet iszik.

- Lucy, nem vagy éhes? - kérdezi megértő hangon Kook, egészen közel a lányhoz. De az nem válaszol, csak olvas tovább fel sem néz. 

   Kook nagyot sóhajt, és elhagyja a szobát. Felmegy szobájába telefonjához nyúl és felhívja NamJoont. Kicseng a telefon de a fiú nem veszi fel. Feszülten leül ágya sarkára nagyot sóhajt, majd az éjjeli szekrényre pillant, ahol észreveszi a lány nyakláncát.
Nincs nála. 

   Szíve összeszorul és légzése nehezebbé válik, mint az átlagos. Eszébe jut, mikor megfogadták egymásnak, hogy bármi történjen mindig hordani fogják. Ez elszomorítja. Megszorítja a drágakőnek kinéző normális követ, elhatározza, hogy odaadja Lucynek. Lesétál a lépcsőn, de mire leér, elbizonytalanodik, abban, hogy odaadja-e neki. Felveti magában azokat a lehetőségeket, amik azt eredményeznék, hogy a lány megint nem szólalna meg, vagy ami még rosszabb ok nélkül kiakadna és hiszti rohamban kitörne, mint egy aktív Hawaii vulkán. 

   Lábai alatt elkezd nyikorogni a fa padló és hirtelen megtoppan.
A fenébe!

   Lucy felnézett rá, és magára varázsol egy halvány de biztató mosolyt, jelezve, hogy jöhet nyugodtan.

- Szia. - szólalt meg félénken, Lucy

- Neked is. - felelte Kook. Besétále a szobába és leüle a kanapéra a lány pedig követte és leül vagy harminc centiméter távolságra a fiútól. Szótlanul ültek és néztek ide-oda, de egymásra még egy pillantást sem vetnek. Ám, az egyik pillanatban ugyan akkor, egymás felé fordulnak.

- Sajnálom... - kezdtek bele egyszerre, majd pedig nevetésben kitörve fordultak el egymástól, de a másikat a szemük sarkából figyelték. Lassan vissza fordultak, és a másik szavára vártak.

- Akkor... - kezdtek bele ismét. Kook megkaparta torkát, kezével eltakarta, a halvány mosoly jelnét, míg Lucy csak lehajtotta fejét, remélve, hogy nem látja.

- Kezd te. - mondta, Kook.
- Szeretnék bocsánatot kérni tőled. - kezdett bele. - Nem tudom mi ütött belém, mostanában olyan érzésem lenne, mintha nem lennék önmagam. Mármint... nem lennék olyan, akit te leírtál.
- Nem is vagy olyan... - Kook hangja ellágyult, mint a tavaszi szellő de mégis sokatmondóan nyugtató volt.
- Sajnálom. - nyögi ki végül, Lucy. - Én próbálok ugyan az lenni, de belülről valami vissza tart.
- Vissza... tart? - ismétli meg szótagolva az utolsó szót, közben ízlelgeti nyelvén jelentését. - De mégis, miért?
- Nem tudom, erre próbálok rájönni. Ezért bújom a könyveket és ezért nem szólok hozzád, mert félek, hogy olyat mondanék neked, amivel megbántanálak. - lehalkítja hangját szinte alig hallhatóra, majd pedig megszűnik hangja.
   JungKook hirtelen, azt sem tudja mihez kezdjen, csak maga elé néz közben ezer, meg ezer kérdés kavarog fejében, de nem veszi rá az Isten, hogy kimondja őket. Magában tartja elzárva a külvilágtól, ahelyett, hogy kiengedné már csak azért is, hogy ne nyomja össze annyira mellkasát. Nagy levegőt vesz és a lány felé fordul, de még mindig nincs annyi bátorsága, hogy kinyissa ajkait és valami biztatót mondjon. Csak nézi, ahogy a lány egyre jobban elvész a belső sötétségében és zavar teljes értetlenségében.
   JungKook legbelül tudja, hogy a betegség áll mindennek a hátterében, de hogy az milyen formában képes befolyásolni a lány gondolkodását azt nem tudja. Ehelyett Ő csak magába fordul azért, hogy a többieket ne bántsa meg.
Ez így nem lesz jó.

   Közelebb húzódik a lányhoz, súlya alatt besüppedt a kis kanapé, amit a lány észrevett. Mire felnézett már teljes életnagyságban ült mellette JungKook. Szemeiből sugárzik az értetlenséggel megfűszerezett szeretet és birtokolni akarás, ami kicsit megriasztja Lucyt, de nem húzódik el, helyette inkább csak megölelte a fiút. Kezeikkel körbefonják egymást, úgy mintha semmit sem akarnának jobban, csak a másik érintését. Egyiküknek sem jön ki szó ajkaikon keresztül. Szívük lecsendesedik, nyugodt szinte már altató hatású dallamot dúdol. A közöttük lebegő csöndet JungKook megértő hangja töri meg, egy puszival összekötve.
- Megoldjuk... együtt... csak hagyd hogy segítsek!

2. rész - Együtt a nagy csapat

  A jól eső ebéd befejezte után, mindenki elindult a saját dolgára. Volt, aki vissza a munkahelyre, mint például JungKook apja, volt olyan is, aki csak a felfordulást pakolta el az asztalról és tüntette el a mosatlant, ez volt az anyja. JungKook és Lucy felment a szobába, ott magukra kaptak egy pulcsit majd lassan vissza sétáltak a nappaliig, ahonnan pedig ki a verő fényes délutáni napsütésbe a hátsó udvarra.
   Az első ajtón kilépve mind kettőjüket megcsapta a hűvös de mégis melegséget sugárzó kora tavaszi szellő, amit a nap sugara tett még élvezhetőbbé. JungKook felnézett az égre, majd pedig elindult volna, ha nem hagyja volna el ajkait egy halk szisszenés.
- Jól vagy? - ijedten kapta fel a hangra a fejét Lucy és Kookra nézett.
- Igen, csak a lábam még nem a régi... - mondta és nekidőlt a házfalának.
- Karolj belém, majd segítek. - lépett közelebb a fiúhoz, miközben a vállára mutatott.
- Nem kell, tudok járni. - JungKook megmakacsolta magát és elindult előre, de hamar rájött arra, hogy hallgatni kellett volna Lucyre. Lábai kissé megrogytak, de mire észbe kapott volna, a lány már keze alá is bújt, majd felegyenesedett és vele húzta Kookot is. Hónalja alatt megtámasztotta a fiút, aki a lány kedvességét csak egy mosollyal tudta viszonozni.
   Lasú, óvatos léptekkel haladva kerülték meg a házat és ezáltal a hátsó kertbe jutottak. A kinti nagy kör alakú filagóriához ballagtak, aminek a padjára már rá voltak kötözve a szivacsok. JungKook  leült az asztal jobb oldalára, míg Lucy a fiú jobb oldalán foglalt helyet. Hosszú percek teltek el beszéd nélkül, amit a háttérből beszívódó ismerős hangok tettek feszültebbé.
- Kik azok? - kérdezte Lucy.
- Nekem van egy tippem. - húzta mosolyra a száját JungKook és a lány háta mögött elnézett abba az irányba, ahonnan elindultak.
   A távolból hangos nevetésekkel érkező alakok tűntek fel. Volt közöttük magasabb és alacsonyabb is, igaz a legalacsonyabb tagon színesebb és nőiesebb ruhák voltak, mint a többieken. Egymás mellett haladtak feléjük. Ahogy, egyre közelebb értek hozzájuk, úgy csendesedett el a kis tömeg. Hárman közülük nagy mellénnyel, vagányan zsebre tett kézzel érkezett, és voltak, olyanok is, akiknek a kezük szolidan maguk mellett volt, ők voltak a legkevesebben, míg volt vagy kettő személy, akiknek a kezük hátuk mögött lógott, úgy, mintha valamit rejtegetnének.
- Mint! - kiáltott fel Lucy és már futott is barátnője nyakába.
- Lucy... - a rég látott barátnő kiejtve kezéből az ajándék csomagot szaladt Lucy felé szaladt. Félúton találkoztak és sírva egymás nyakába borultak.
- Mint...
- Lucy...
- Annyira sajnálom... - könnyeivel küszködve. Remegő kezekkel törölték le saját maguk kicsordult könnyeit.
- Emlékszel rám? - tette fel a legbelül őrjítően kitörni vágyó kérdést, Mint.
- Hála JungKooknak köszönhetően egy-két dologra igen, de még nem mindenre.
- Oh, Lucy... - és az előtt álló lány nyakába ugrott.
   Kis idővel később a srácok is beérték az elkóborolt lányt. Mint mellé lépett HoSeok, aki kezével átnyújtotta a csomagot barátnőjének. Ő átvette és tovább adta Lucynek.
- Gyógyuló ajándék, neked tőlünk. - mondta.
- Itt a lufi, ezt se felejtsd el. - mondta YoonGi és a kis csapathoz lépett, bal kezében egy héliumos lufival. Mindenki egytől egyig megölelte és jó egészséget kívánt a lánynak.
- Hé, én is itt vagyok! - szólalt meg a háttérben meghúzódva JungKook keresztbe font karokkal.
   Meglepődött tekintettel fordultak mind egyszerre a hang forrásának irányába, majd mikor meglátták a padon ülő fiút, egyszerre felnevettek és szinte versenyfutás szerűen indultak meg felé a fiúk.
- A láng lovag is itt van. - kiáltotta JiMin és összeborzolta a jelenleg magatehetetlen fiú haját, aki csak jóízűen fintorogva morgott egyet.
- Menj arrébb JiMin. - lökte el JungKook mögül, így már TaeHyung állt Kook fölött. - Jól vagy?
- Persze.
- Mi az hogy ellöksz tőle, heh? - lépett vissza kakaskodva JiMin. - Verekedést akarsz?
- Gyere játsszuk le, Törpilla! - lépett közelebb TaeHyung. A két erő fitogtatót NamJoon közbelépése állította le, két nyakas társaságában. JiMin és TaeHyung nyakukat simogatva lépett hátrébb ezt követően pedig bocsánatkérésekkel bombázták egymást.
   Ahogy lassan nyugodtak lefele a kedélyek, úgy kezdett felpörgetni az a tény, hogy épen és egészségesen mindenki egy helyen van és boldog. A fiúk közül JiMin és HoSeok azt beszélte, hogy kihívják JungKookot egy futó versenyre, míg Mint és Lucy azon volt, hogy lebeszélje a két okostojást borzalmas ötletük kivitelezéséről. NamJoon, YoonGi és Jin pedig a fiúval beszélgettek az idei tanítási év szokásos vetélkedőjéről.
- Remélem részt tudsz venni majd. - mondta NamJoon az asztalra könyökölve, hogy úgy is közelebb legyen valamivel a fiúhoz.
- Igen, jó lenne megtartani az első helyet. - adta alá a lovat SeokJin. - Főleg úgy, hogy ennek a nőnek a csapata is versenyezni fog. - egy ujjal mutatott Mint felé, rá sem nézve, komoly arccal.
- Van nevem is, te tuskó! - ütötte vállba Mint.
- Zaklatod a barátnőmet? - lépett közbe a lány barátja is. - Kérsz egy barackot?
- Megütnéd a tőled idősebbet? - kérdőn de halál nyugodt tekintettel nézett rá SeokJin HoSeokra.
- Simán! - szólt közbe Lucy kinek mondatára, mindenki oda kapta a fejét. - Vagyis... neem... - elfordult.
   Visszatérve a témához, megbeszélték a próbák dátumát és azt, hogy ki milyen táncot képzelne el a versenyre. Volt, aki szerette volna, ha lenne benne poppin' de volt olyan is aki simán csak freestyle-ban nyomta volna végig az egészet. Stílust végül is nem tudtak választani, de abban igen, hogy JiMin és HoSeok külön szóló részt kapnak, mivel ők elég jók, szinte majdnem mindenben.
- Lányok, és ti már döntöttetek, hogy mivel indultok? - kérdezte YoonGi, megtörve a fiúk beszédét.
- Igazából mi nem biztos, hogy indulunk. - mondta kissé lehangolva Mint.
- Miért nem? - kérdezett vissza.
- Mert most, hogy kiesett MyeongJi, így nincs elég tanunk és így már nem olyan. - felelte.
   Egyszeriben mindenkinek eszébe jutott, hogy mit is tett a lány. Hirtelen mély, szinte már gyászolós csend ereszkedett le közéjük, amit csak egyes egyedül Lucy nem értett.
- Srácok, valaki elmagyarázná, hogy ki az a MyeongJi? - tette fel a kérdést.
- Az egy... - kezdett bele a mondatába nagy indulattal Jin, de lepisszegte az egészet Kook. Mondván, hogy este majd elmondja. Mindenki tiszteletben tartotta a fiú akaratát, így ki elfojtotta haragját, míg más pedig szélnek eresztette azokat.
   Lassan igaz, de egyre erőteljesebben kezdett lehűlni a levegő, így úgy döntöttek, hogy a két szerelmes párt bekísérik a házba. JungKookot átkarolva egyszer csak felemelték, úgy, mintha egy trónon ülne és már szaladtak is vele az ajtó irányába. Mögöttük a többi fiú sétált és őket követték a lányok, halk motyogással körítve.
- Lucy, lenne kedved velünk táncolni? - tette fel a kérdést Mint, amit már év elején megkérdezett tőle, csak akkor sem tudott valami biztosat mondani, így magában megtartotta. De most úgy érezte, hogy muszáj megkérdeznie, hiszen Lucy egy ideig nem fog iskolába menni, így most talán lesz ideje kicsit lazítani és a normális tinik életét élni.
- Nem mondok semmit sem biztosra...
- Miért nem?
- Mert az emlékeim, igaz valamennyire visszatértek a mai napon, de még sok dolog mindenkivel kapcsolatban homályos, így még inkább nem mondanék konkrét választ. - halványan rámosolygott barátnőjére, aki csak egy válasz mosolyt erőltetett arcára. Tiszteletben tartotta legjobb barátnője akaratát, így nem kérdezett semmi mást. Csak sétáltak tovább a fiúk mögött, de legbelül kissé összetört. Nem volt jó érzés, hogy alig emlékszik rá, de már a nevét tudja és ez már több mint elég.
   Az ajtóban állva fájdalmas búcsút vettek egymástól a lányok, míg a fiúk csak vagányan lepacsiztak egymással.
- Köszönöm, hogy emlékszel rám. - súgta Lucy fülébe Mint. - Kook, vigyázz rá!
- Mintha ezt, már hallottam volna már valakitől! - kacsintott a fiú Jinre, aki csak ciccentett egyet és elfordulva elsétált. Pár pillanattal később a többiek is követték őt, így a két fiatalt egymás mellett integetett az ajtóból a többieknek. Mindketten tudták, hogy sok mindent kell még bepótolniuk, hiszen az életükből vagy egy hónapot elvett az amerikai kiruccanással egybekötött lábadozás.
   Sok minden van, amit még saját magukban is helyre kell rakni, főleg egymással kapcsolatban. Ki, mikor, hol, és miért? De ezekre a kérdésekre csak egy ember tudta teljes egészében a válaszokat az pedig JungKook volt, kinek fejében, a mai napig élethűen éltek az orvos szavai.
- Nem szabad erőltetni, az emlékek visszatérését. Minden a saját maga idejében vissza fog jönni. Mivel... csak rád emlékszik, ezért csak benned bízhatunk. Ha ő nem kérdi, hogy ki az vagy, mi az akkor te ne mond el, csak ha érdekli, mert akkor nagy valószínűséggel, nem tisztán, de emlékszik a dolgokra. Arra kérlek, hogy segíts neki mindenben, amiben csak tudsz.
   Ránézett a lányra, aki éppen akkor kapta el tekintetét a fiúról.
- Gyere menjünk be, nehogy megfázz!