8. rész - Szakíts ha bírsz!

   Késő este volt már, mikor a kiérkező rendőrök, majd az őket követő bűnügyi helyszínelők elmentek. A bejárati ajtóról, a felfeszített ablakról és az ablakon található elmázgálódott foltról is mintát vettek, néhány képet készítettek a feldúlt szobáról, majd pedig ígéretüket adták, hogy mihelyst lesz eredmény felhívják őket.

   JungKook szobájában állva - teste mellet lógatva kezeit -, nézett körbe, de végül Lucy párnáján megállt tekintette. Arra a levélre gondolt, amit most kénytelen volt a rendősök kezére adni, pedig szívesen eltanulmányozgatta volna, hátha eszébe jut, hogy ki is lehet az a C.H.?
- JungKook. - hallotta meg háta mögül, a szelíd, aggódó vagy talán féltő hangot. Nem nézett hátra, hiszen már tudta, hogy ki volt az. Lucy. - Jól vagy? - kérdezte.
- Igen. - felelte. Eléggé határozatlanul mondta, ahhoz, hogy Lucy elhiggye, de még inkább ahhoz, hogy saját maga elfogadja azt a tényt, hogy ideges, fél, zaklatott, hogy betörtek a házukba, és hogy elvitték a nyakláncát! Az a gondolat pedig, hogy akár Lucynek is baja eshetett volna, egyszerűen az őrületbe kergette.
- Miért érzem, hogy nem mondasz igazat? - kérdezett vissza Lucy, miközben JungKook vállára tette a kezét és hüvelyk újával elkezdte azt cirógatni.
- Nem tudom. - válaszolta erőtlenül. - Te jól vagy?
- Persze. Az orvos írt fel nekem valami gyógyszert a szédülése, meg gyomor savra. Azt mondta, hogy egy hónap múlva menjek vissza kontrollra. - most Lucy hangjában lehetett egy kis bizonytalanságot hallani.
- Az nagyszerű. Szeretnél pihenni? - kérdezte meg JungKook.
- Eleget pihentem bent. - hangja olyan volt, mintha a mondani valója végén elmosolyodott volna.
- Akkor mit szeretnél csinálni? - kérdezte a fiú, de akkor már Lucy felé fordult.
- Én... szeretnélek megölelni... Megölelhetlek? - Lucy nem mert JungKook szemébe nézni, mert tudta, hogy ha megteszi elönti a bűntudat és sírni kezd. Annyiszor megbántotta Kookot, annyiszor okozott neki fájdalmat, hogy legbelül már magát kezdte el nyaggatni, hogy miért ilyen. A kórházban ismerte be magának is, hogy tényleg beteg... hogy tényleg depressziós. A múltbeli Lucy és jelen béli Lucy viselkedési eltérései és az életről való gondolkodás miatt. Igazából, minden miatt ami benne megváltozott, oly' kegyetlenül.
- Persze, megölelhetsz. - Egy szó se kellett több, Lucy JungKook dereka köré fonta karjait, és erősen magához ölelte. Megérezte a fiú mellkaság keresztül a földrengés nagyságú szívdobbanást, amit az ő ölelése és érintése váltott ki. Annyira szereti JungKookot, de nem érti, hogy miért viselkedik így vele? Hiszen, egyáltalán meg sem érdemli, hogy így bánjon vele. Annyira rosszul esik neki, hogy ennyire hálátlan. Ő nem ilyen, Ő egyáltalán nem ilyen.
- Sajnálom. - mondta, könnyek közt.
- Lucy, te sírsz! - nyomta el magától a lányt. - Ne sírj! Mit sajnálsz? Ne sajnálj semmit?
- De olyan otromba voltam veled... Én annyira...
- Megváltoztál? - kérdezte JungKook. - Igen, tudom. Észrevettem. Ez mind azért van mert beteg vagy. Megértelek, ez neked is nehéz időszak meg nekem is. De ha ezt túl vészeljük akkor mindent kibírunk. És túl fogjuk élni!
- Miért vagy ebben annyira biztos?
- Mert szeretlek!
- Oh, JungKook...
- Szeretlek, és ezen semmi sem fog változtatni semmit. - magához vonta a lányt és erősen magához ölelte a zokogástól erősen rázkódó testét.
- Annyira szeretlek, JungKook.

   A szobát halk szuszogástól zengett. Lucy mint egy kis macska úgy bújt JungKook mellkasába. A fiú óvatosan kör körös mozdulatokat írt le a lány halántékán, majd minden negyedik után végig simított egyet hajkoronáján.
   Testével az ablak felé volt fordulva, és védelmező tekintettel nézte az ablakot. Elképzelte, ahogy az a férfi vagy nő - legyen az bárki is - elkezd matatni a kilincsnél, majd kattan egyet a zár, és megőrjítő lassúsággal kinyílik. Karja megfeszült Lucy derekán, és egy kicsit közelebb húzta magához a békésen szundikáló lányt. Pislogott egyet, és ez a nagy képzelődés eltűnt. Majd még egyet, és egy alakot vélt felfedezni az ablakban állva, és a kezében valami fényes, éles tárgyat szorongatva. Arca nem látszott a világítás és a sötétség miatt, de viszont a körvonala, még így is túl intenzíven kirajzolódott. Ismételten pislogott egyet, de mikor kinyitotta a szemét, már nem volt senki sem az ablakban.
- Biztos csak képzeltem! - suttogta, majd egy piszit lehelt Lucy homlokára. Még közelebb húzta magához a lányt, aki csak karjait széttárva mellkasánál fogva átölelte JungKookot.
   Mélyen beszívta a lány illatát, majd mikor felpillantott - vissza az ablakra - az a furcsa alatt megint ott volt és őt nézte. Tekintetét fáradtból, szúrósság változtatta, amit még inkább megfűszerezett egy védő anya tigris tekintetével. A pengén megcsillant a Hold fénye.
- Enyém! - súgta, majd Lucy nyakába fúrta arcát, és álomra hajtotta fejét. - Örökké!

   - Szóval azt mondod, hogy valaki betört hozzátok? - hüledezett HoSeok, miközben levegőért kapkodott a táncterem közepén.
- Ja... - nyögte JungKook. - Csak nem tudok, ki az a C.H!
- Valaki az általánosból? - találgatott YoonGi.
- Nem tudom... - dőlt hátára JungKook, majd nagyot nyögött, mikor a földre ért háta. Elkezdett azon gondolkodni, hogy ki lehet az? Épp emiatt nem is aludt egész éjjel, meg amúgy is nyugtalanította, amit az ablakban látott. Még ha nem is volt valós, akkor is, enyhe halál félelem járta át, mikor csak rá gondolt.
- Gyereke, én lemegyek vízért. - fejjel lefelé fordította kulacsát HoSeok. - Valaki szeretne velem, jönni?
- Megyek én! - nyújtotta fel a kezét SeokJin. Mind a ketten felálltak majd a termet elhagyva, megindultak a terem alatt meghúzódó üzletsorra, hogy ott a sarki boltban tudjanak venni egy üveg vizet.
   Az utcára érve, mindkettőjüknek a szemét elvakította a késő tavaszi napsütés. Miután szemük megszokta az erős fényeket, elindultak beszélgetve a bolt irányába. Ahogy befordultak a sarki volt bejárata elé, HoSeok tekintete megpihent egy távoli ponton. Az a pont teljes mértékben olyan volt mint, Mint. De a lány nem lehetett Mint, mert egy másik férfi ölelte a lányt, aki kísértetiesen hasonlított barátnőjére.
- Menj előre, még kiderítek valamit! - mondta sejtelmes hangon HoSeok.
   Óvatosan indult megközelíteni az érdekes párt, legbelül pedig kérte a fentieket, hogy ne az ő drága Mintieje legyen ott. Mikor elég közel ért a párhoz, az egyik tartó oszlop mögé lopódzott, ami a felettük lévő tánctermeket tartotta alulról.
   Szíve a torkában dobogott. Mi lesz akkor ha az a lány tényleg Mint? Talán a lány megcsalja? És ha igen, akkor hogy lesz a továbbiakban? Annyira félt, hogy tényleg elveszíti Mintiet, mindazok ellenére, hogy milyen kalandokon mentek együtt keresztül. Ha most megtudná, hogy a lány nem is szereti igazán, akkor ő is bátran a szemébe tudná vágni, hogy számára is csak egy játék volt mindez? Nem, ő sohasem tudná egy csepp érzés nélkül kimondani, azt hogy egy nem is olt szerelem, sőt még szeretet sem. Ő ahhoz túlságosan is szerette.
   Fejét óvatosan kidugta az oszlop mögül, majd pedig egy két érintését érezte meg a vállán.
- Csak én vagyok. SeokJin. - a srác csatlakozott HoSeokhoz, és amikor a pár megcsókolta egymást, SeokJin és barátja, HoSeok egyszerre kilépett az oszlop mögül, és mint aki éppen akkor érkeztek meg a tett helyszínére úgy álltak meg a pár előtt csodálkozva.
- Mint?!
- Ho-HoSeok! Te meg...? Mióta vagy itt? Mit keresel itt? Mennyit... láttál? - látszólag nagyon zavarba jött Mint, barátja láttára. Talán még soha nem hozta ennyire zavarba a srác jelenléte annyira, mint most.
- Ő kicsoda? - kérdezte, undorral az arcán HoSeok.
- Igen egy csoda vagyok! Mint barátja. Örülök a találkozásnak. - önelégült mosoly ült ki arcára, majd pedig meghajolt az újonnan megérkezett két srác előtt.
- Én annyira nem örülök! - ennyit tudott csak kimondani HoSeok, mert tudta hogyha tovább folytatja, akkor kitör belőle a féltékenység. De ugyan, mire is lehetett volna féltékeny, talán arra, hogy azt vette el tőle ez a piperkőc srác, aki számára fontos volt?
- Mint, - szólt közbe SeokJin. - Ő az új barátod?
- Én... elakartam mondani...
- Ugyan mikor? Elakartad mondani neki, hogy csak játszadoztál vele? Hogy csak kihasználtad? - látszólag SeokJin jobban tajtékozott a dühtől, mint HoSeok. - Mond el! Valaha egyáltalán szeretted HoSeokot? - lépett előrrébb Jin, de HoSeok egy kézzel maradásra kényszerítette.
- Igen, szerettem, de Lucy és JungKook esete után a kapcsolatunk egyszerűen ellaposodott. Nekem nem egy hatva-hetven éves párkapcsolathoz hasonlító tini szerelemre van szükségem. Én élni akarok. Mozogni akarok. Azt akarom, hogy egy kapcsolat feldobjon, ne pedig lehúzzon.
- Mozogni akarsz? Szex hiányod van? Te mondtad! Én csak következtettem.
- Én...
- Sokkal jobb vagyok az ágyban, HoSeok! Legalábbis az első pillanattól kezdve istenhez fohászkodik, és feszeng alattam! Igaz, drágám? - vállánál fogva közelebb húzta magához a srác Mintet, majd egy puszit nyomott a lány homlokára, közben szemeivel nézte, hogy a srác mit fog lépni.
- Hát jó! Vidd csak! - legyintett egyet HoSeok, mire mindenki ledöbbent. - Ha ilyen könnyen elvetted tőlem, akkor igazán... - felnevetett. - sose volt az enyém. Remélem boldogok lesztek! SeokJin menjünk azért a vízért! - mosolyogva hátat fordított a két srác, majd megindultak a bolt felé. Ahogy távolodtak, úgy lehetett egyre halkabban hallani Mint fojtott sírását, és szipogását.
   Amint vissza értek a próba terembe HoSeok egyből az öltözőbe ment, összepakolta a cuccát, át öltözött melegítőből, majd pedig elhagyta a próba termet. Az épület elhagyása után egyből a parkoló felé vette az irányt, majd pedig miután megtalálta a kocsiját beült a sötétített üvegek mögé és nagyot sóhajtva hátra vetette fejét, végül pedig bekapcsolta a rádiót. Épp egy szerelmes számot játszottak, ami az örökké tartó szerelmet hirdette és a boldog együtt létet.
- Ó, ne már! - nyávogta el magát, ami már szint hisztisen hangzott. Csatornát váltott, ahol épp kemény hard rockot játszottak. Ráadta a gyújtást, felcsavarta a hangerőt, majd pedig a gázra lépve rászáguldott a közútra, legvégül pedig elhagyta Szöul külvárosát.