Valahogy minden megváltozott azután a beszélgetés után. Lucy ismét az az élet vidám lány lett és olyanná vált, mint anno. Hangulatingadozásai még mindig a szélsőségekbe taszították, de JungKook mégis kitartott mellette. Elismerendő tény, hogy néha már ő is a falat vakarta az elképzelhetetlenül értelmetlen veszekedéseken, de betudta mindezt annak a ténynek, hogy Lucy még mindig nincs tisztában a múltjával.
Az március utolsó szerdájának reggelén, valami semmihez sem fogható történt. Lucy a konyhában készítette nagy harmóniában a tegnap esti regény alapján leírt nagy városi - londoni - reggelit, mikor egy szempillantás alatt elkapta a rosszullét. Szabad kezének tiszta kézfejét ajkaihoz nyomta, majd lehunyt szemekkel várta, hogy az egyre kényelmetlenebbé váló tünetek enyhüljenek. De a várva várt remény nem hozta meg a hatást az egyre erősödő rosszullét mellett. Foglalt kezéből kiesett a nagy kés, ami zörgéssel érte el a konyha padlójának csempéjét. Öklendezést kezdett el érezni gyomra felől, két kezét még erősebben szája elé tapasztotta. Próbálta visszafokozni az öklendezés intenzitását, ami kisebb-nagyobb sikerrel ment is neki. Lassan elmúlt a rosszullét és az émelygés is, és a kényelmetlen hasi összehúzódások is alább hagyatkoztak. Megtörölte kigyöngyöződött homlokát, felvette a földről a kést, majd ismét nekilátott a reggeli elkészítéséhez, onnan folytatva ahol abbahagyta.
A tányérokat egymás mellé tette, az evőeszközöket pedig gondosan betekerte fehér szalvétába. Az asztal közepére hófehér tulipán csokrot tett, köré pedig az ételt helyezte, kis tálkákba szortírozva.
- JungKook, kész a reggeli! - kiáltotta el magát nagy mosollyal arcán, ahogy torkát elhagyták a hangok úgy tért vissza az előző állapot, de ezúttal nem a rosszullét volt az, ami első tünetként jelentkezett, hanem az erős szédülés. Nem tudta uralni saját testét, ami ide oda kezdett el mozogni engedély nélkül. Lassan, szinte örökkévalóságnak tűnő gyorsaságban megfordult és két kézzel a mosogató kagyló fölé görnyedt. Alig tudott lábain megállni, egyre nehezebbé vált számára a saját súlya. A tünetek egymást kísérve el nem múlva törtek a felszínre, mint egy Izlandi gejzír. Lábai erőtlenségét követően ismét öklendező rohan tört rá, de ezúttal ezeket nem tudta visszafojtani, hiszen, még mielőtt észbe kaphatott volna feltört belőle, az ami ezelőtti alkalommal felszínre akart jönni, eleven vörös vér formájában. Minden egyes köhintéssel egy adag vér spriccelt ki ajkain keresztül beszínezve rózsaszín pólóját és a mosdókagyló belsejét egészen a peremig. Még a konyha függöny is kapott az eleven színből.
- JungKook... - suttogta halkan, két remegés, és köhintés között.
Hamarosan a halál félelmet keltő köhögés abbamaradt, de még mindig megmaradt az émelyítő szédülés. Lassan próbál kiegyenesedni, szemei is elnehezültek. Kínszenvedések árán megfordult, ekkor már a konyha ajtóban látta állni a kikerekedett szemű immáron angyalként látszó fiút, aki értetlenül állt és nézte a foltokat a lány pólóján.
- Jól vagy? - kérdezte, egyik karját kinyújtva Lucy felé.
- JungKook... - súgta vissza. Kezeivel a pulton támaszkodott és a pult mellett akart volna elsétálni. Kezét végig húzta a vágó lap tetején. amivel véletlenül egy kést is lesöpört. A kés megállt a fugában fekve, pengével felfele. Elülső lábát elhagyta az erő, így teljes testével megindult a penge felé.
JungKook időben kapcsolt, így gyorsan oda futott, a lány alá térdelt és hagyta, hogy Lucy vállára essen, ahol már kezeivel tartotta meg. Egyik kezét villámgyorsan kiszabadította és maguk alul a kést ellökte egy távol eső helyre a földön csúsztatva. Lucyt térdére fektette, arcát pedig paskolni kezdte.
- Lucy! - szólította meg az akkor már eszméletlen lányt. - Lucy. - végig nézett a lány ruházatán és a szája szélén lassan lefolyó vérre. Egyik újával letörölte a vért és orrához emelte. - Vér...Lucy... mi történik veled? - teljes kétségbeesés közepette, magához ölelte a tehetetlen testet.
Miért mindig velünk..?
Miért?
Talán... baj, hogy szeretek?
Félórával később már a sürgősségin ült JungKook térdére könyökölve, fejét lehajtva. Legszívesebben sírt volna, de tudja, hogy ez nem oldana meg semmit, így inkább magában tartotta.
Erősnek kell lennem!
Üres percek telnek el, fejlemény nélkül. Az orvosok jöttek-mentek de egyik sem mond semmit, még azt sem lehet tudni, hogy melyik megy Lucyhez.
- JungKook! - hallja meg saját nevét a folyosó végéről, ahol megpillantotta NamJoont és YoonGit. Kezével intett egyet, hogy ő az, és hogy jöhetnek.
A srácok leülnek a fiú két oldalára és ismét néma, feszítő csend lesz úrrá az egész épületben. DeJa Vu érzés fut keresztül testén, amitől kirázta a hideg. Kiegyenesedik és a szék háttámláján keresztül a falhoz dőlt.
- Szóltál a szüleidnek? - kérdezte meg, NamJoon.
- Igen. - feleli egyhangúan. - Most dolgoznak, de minél hamarabb megpróbálnak elszabadulni.
- MinAh szülei? - érdeklődik YoonGi.
- Ők már úton vannak. - lehunyt szemeken keresztül felei. - Az apja élve megfog nyúzni! - jelentette ki két halvány szenvedő nevetés között.
- Fel a fejjel... gyors halál lesz! - próbálta vigasztalni YoonGi JungKookot egy fanyar viccel.
- Úgy legyen! - mind a hárman felkacagnak.
Kezdetét vette az ismételten kiújuló kínzó fájdalmú csend. A távolból beszélgetést lehetett hallani, aminek a távolság sejtelmes visszhangot kölcsönzött. JungKook abba az irányba fordította fejét, amerről NamJoonék jöttek. A fiú gondolatban már a kereszteket rajzolta és a Mi Atyánkat mondta, mikor meglátta befordulni a sarkon Lucy apját Park PyoJint. A férfi tekintete, hol védőn nézte felesége minden lépését, hol pedig villámokat szórt a fúk kisebb csoportja felé.
- Fiúk, ha arra kerülne a sor... kérlek szóljatok a biztonságiaknak. - mondata végén nyelt egyet. Izzadó tenyereit megtörölte farmernadrágbába majd felállt és megszeppenve várta, hogy a szülők a kellő távolságba megérkezzenek.
PyoJin és Katee úgy két méter távolságban megálltak JungKooktól, aki visszafojtott lélegzettel állt a szülők előtt. Eszében előbukkant több kérdés, de a legtöbbet gondolt kérdés az az volt, hogy mit fog mondani, ha megkérdezik, hogy mi történt? Poénkodva eljátszotta magában a szituációkat. Az első az az volt, hogy "hát a lánya félkómás állapotban majdnem felnyársalta magát, csak megmentettem, mint egy hős lovag a filmekben" Ezt követően elképzelte PyoJin arckifejezését és azt, ahogy torka felé nyúl kezeivel, közben szeme vérben forog és azt súgja "Na, most véged, kis apám!"
Fejét alig láthatóan megcsóválta, hogy ismét a való világba csöppenjen.
- Na, ide figyelj, Jeong JungKook. - lépett egy lépéssel előrréb a férfi.
- U... uram. - megszeppenve állt a tőle vagy tíz centivel magasabb öltönyös férfi előtt, akinek épp olyan haragos volt a tekintete és a hangszíne, mint mikor a kórházban töltött utolsó nap meglátogatta.
- Azt mondtam vigyázz rá! NEM?
- PyoJin. Ne rendezz jelenetet, kérlek. - szólalt meg Katee. - Így is nehéz. - hajtotta le fejét közben két kezével maga előtt szorította krém színű táskájának fülét.
- Ne kerülj a szemem elé. Így is miattad lett, olyan, amilyen! - folytatta kicsivel halkabb de ugyan olyan intenzitású hangon.
- Nem értem. - torzult el a srác arca és hangja.
- Jól hallottad! Miattad ment el Amerikába, hogy megfeleljen neked. Nem tudom milyen elvárásokat fektettél le elé, de te nem tudod, milyen érzés mikor a lányod eléd áll és azt mondja neked már könnyes szemmel, "...fejlődni akarok, hogy jobb lehessek neki...Különcnek érzem magam azért, mert nem vagyok olyan, mint ő..." Én naiv pedig elengedtem, és mi a következő hír, hogy egyik pillanatban él és virul, ismét önfeledten mosolyog, majd a másikban már az életéért küzdenek az orvosok. Te pedig megúsztad egy enyhe töréssel.
- Uram, azért nem mondanám, hogy enyhe törés volt! - pattant fel NamJoon. - Én utaztam a lányával és JungKookkal egy helikopterben és ott mondták, hogy olyan törést szenvedett, amit ha minimum tíz percen belül nem műtenek meg, örök életére lebénul. Tudom, hogy ebbe nincs bele szólásom, de azért véleményt még mondhatok! Mind a ketten életveszélyes állapotban voltak, amit az orvosok nem mondanak ki szívesen, de TaeHyung bátyjának köszönhetően, több dolgot is megtudtunk, mint amit az orvosok önöknek, szülőknek elmondtak volna. Azt javaslom, hogy mindenki üljön le, és várjuk meg mit mond az orvos, majd csak utána öljük meg egymást! - NamJoon a székekre mutatott kezével, jelezve, hogy foglaljanak helyet. Katee és PyoJin leült két székkel távolabb, mint a három fiú.
Teltek a percek talán inkább már fél órák, mikor egy kedves mosolyú fehér köpenyes ember kilépett a nagy üvegajtó mögül és a szülőket kereste, illetve azt, aki a mentősöket hívta. Mikor megtudták a sürgősségin, hogy mi is tart az épület felé, egyből felszóltak Prof. Dr. Choi DaeWoonnak, aki Lucy orvosa volt a kóma ideje alatt is. A doktor beinvitálta a hozzátartozókat a személyes irodájába, ahol a szülők leültek az orvos asztala előtti fotelekbe, JungKook pedig a két szék között állt.
- Köszönöm, hogy ilyen hamar betudtak fáradni. A munkahelyről mindig nehéz az elkéredzkedés. - elmosolyodott az orvos, hogy oldja a felhalmozódott feszültséget.
- Mikor legutóbb itt voltam, a doktor úr csupa rossz hírt közölt velem... - mondta PyoJin. - Remélem ez most megváltozik.
- Attól tartok, hogy reménye hiába való, ugyan is a lányának... hogyan is fogalmazzak. Egyszerűen, nem tudom mi a baja!
- Nem tudja? - kérdezett vissza Katee, kezével már szívét tapogatva.
- Sajnálom, de ez az igazság! A lánya több különböző tünetet produkál, a vérhányás lehet fekély miatt, a szédülés lehet simán front miatt, hiszen most az jön, míg a gyengeség egyszerű vas hiány is okozhassa. mindezek ellenére ma estére még bent tartjuk a kisasszonyt megfigyelésre.
- Ezek mitől alakulhatnak ki? - kérdezte JungKook.
- A fekély, attól ha valaki nem eszik normálisan, kicsit drasztikusabban fogalmazva, a gyomor saját magát kezdi el emészteni. Ezt még tetőzheti a stressz vagy egy fel nem dolgozott trauma. A vas hiány pedig egyszerű nem evett elég céklát vagy nem szedett vas pótlót. Ha egy ember kómába esik, úgy mint esetünkben Lucy kisasszony, akkor az infúzióban csak annyi ásványanyagot pótolunk, amennyinek akkor abban a pillanatban szüksége van a szervezetnek, hogy ne omoljon össze. Ébredés után ezt viszont pótolni kell. A fő nővér nem monda önöknek?
- Nem. - ellenzi mindenki egyszerre.
- Nagy kár, pedig a lelkére kötöttem.
- Doktor úr, lehetne fölszólalnom? - kérdezte óvatosan a fiú.
- Mond csak!
- Depresszió kiválthassa ezt?
- A fekélyt? Nos, elég nagy valószínűséggel igen. Miért?
- Mert Lucy depressziós! - JungKook mondatára mindenki rászegezte tekintetét. A szülők hitetlenkedve néztek a fiúra, aki egyre feszültebben érezte magát, és már kicsit meg is bánta, hogy felhozta a témát. - Aznap mikor haza vittük... nálunk... odaadtam neki a nyakláncát, amit még hét éves koromban adtam neki. És akkor... - elhalkult, legbelül magát kezdte el okolni azért, ami Lucyvel történt. Síró görcs kerülgette.
- Mi történt?
- Elájult.
- Elájult? - pattant fel az orvos helyéről nagyot csapva az asztalára. - Mondtál bármit is, ami addigi életében megtörtént?
- Nem csak a nyakláncos sztorit. Azt meg mindig meséltük egymásnak régebben is, és még most is. Egy része az emlékeiből vissza tért. Emlékezett NamJoonra és a srácokra, tudta hogy ki vagyok és hogy milyen kapcsolat köti hozzám. Furcsa módon anyáékat is felismerte. Akikkel eddig találkozott azok közöl, mindegyikhez tudott kapcsolni egy jó vagy rossz emléket.
- Akkor nem történt nagy baj. - engedte ki a gőzt az orvos és vissza ült a helyére, de azonban a fiú folytatta.
- Kettő hete viszont megkérdezte, hogy ő milyen lány volt még a baleset előtt. Úgy gondoltam, nem lesz baj, ha elmondom neki, mivel a doktor úr is mondta, hogy ha ő kérdezi, akkor elmondhatom. Én pedig megosztottam vele, minden tulajdonságát, az életvidámságát, a mosolygós arcát, mindent. - lehajtotta a fejét. - De nekem furcsa volt. Még a kérdés előtt elkezdett elzárkózni tőlem. Mindig csak a könyveket bújta én pedig rászoktam megint a videó játékokra. Veszekedtünk, olyan apró dolgokon, mint például, hogy miért ilyen meleg a most elkészített tea. Nagyon megváltozott. De, miután feltette a kérdést, kicsit megváltozott, többet beszélgettünk, mosolyogtunk is, közös programokat is rendeztünk, de olyan volt, mintha egyre jobban elszigetelné magát tőlem és anyuéktól, meg persze a külvilágtól. Előttem próbálta eljátszani azt a személyt, akit én elmondtam, de mikor nem figyelt rám én akkor is figyeltem őt, és láttam, mikor sírt kétségbeesetten, és hogy mikor volt maga alatt.
Csend lett a teremben. Mennyi minden történt azóta, hogy kiengedték a fiatalokat. A szülők majd belebetegednek, hogy nem láthatják gyermeküket, míg JungKook a tehetetlenségben, a tudatlanságba, hogy nem tudja, mi történik most Lucyvel.
- Doktor úr... - kezdett bele szipogva JungKook. Kitört rajta a kétségbeesés. Könnycsepp követte a másikat, utat törve az érzelmeknek. - Nem érdekelne ha nem lehetnék többet a barátja sem az, hogy nem emlékezne rám, csak kérem... tanítsa meg őt az igaz mosolyra!
A tányérokat egymás mellé tette, az evőeszközöket pedig gondosan betekerte fehér szalvétába. Az asztal közepére hófehér tulipán csokrot tett, köré pedig az ételt helyezte, kis tálkákba szortírozva.
- JungKook, kész a reggeli! - kiáltotta el magát nagy mosollyal arcán, ahogy torkát elhagyták a hangok úgy tért vissza az előző állapot, de ezúttal nem a rosszullét volt az, ami első tünetként jelentkezett, hanem az erős szédülés. Nem tudta uralni saját testét, ami ide oda kezdett el mozogni engedély nélkül. Lassan, szinte örökkévalóságnak tűnő gyorsaságban megfordult és két kézzel a mosogató kagyló fölé görnyedt. Alig tudott lábain megállni, egyre nehezebbé vált számára a saját súlya. A tünetek egymást kísérve el nem múlva törtek a felszínre, mint egy Izlandi gejzír. Lábai erőtlenségét követően ismét öklendező rohan tört rá, de ezúttal ezeket nem tudta visszafojtani, hiszen, még mielőtt észbe kaphatott volna feltört belőle, az ami ezelőtti alkalommal felszínre akart jönni, eleven vörös vér formájában. Minden egyes köhintéssel egy adag vér spriccelt ki ajkain keresztül beszínezve rózsaszín pólóját és a mosdókagyló belsejét egészen a peremig. Még a konyha függöny is kapott az eleven színből.
- JungKook... - suttogta halkan, két remegés, és köhintés között.
Hamarosan a halál félelmet keltő köhögés abbamaradt, de még mindig megmaradt az émelyítő szédülés. Lassan próbál kiegyenesedni, szemei is elnehezültek. Kínszenvedések árán megfordult, ekkor már a konyha ajtóban látta állni a kikerekedett szemű immáron angyalként látszó fiút, aki értetlenül állt és nézte a foltokat a lány pólóján.
- Jól vagy? - kérdezte, egyik karját kinyújtva Lucy felé.
- JungKook... - súgta vissza. Kezeivel a pulton támaszkodott és a pult mellett akart volna elsétálni. Kezét végig húzta a vágó lap tetején. amivel véletlenül egy kést is lesöpört. A kés megállt a fugában fekve, pengével felfele. Elülső lábát elhagyta az erő, így teljes testével megindult a penge felé.
JungKook időben kapcsolt, így gyorsan oda futott, a lány alá térdelt és hagyta, hogy Lucy vállára essen, ahol már kezeivel tartotta meg. Egyik kezét villámgyorsan kiszabadította és maguk alul a kést ellökte egy távol eső helyre a földön csúsztatva. Lucyt térdére fektette, arcát pedig paskolni kezdte.
- Lucy! - szólította meg az akkor már eszméletlen lányt. - Lucy. - végig nézett a lány ruházatán és a szája szélén lassan lefolyó vérre. Egyik újával letörölte a vért és orrához emelte. - Vér...Lucy... mi történik veled? - teljes kétségbeesés közepette, magához ölelte a tehetetlen testet.
Miért mindig velünk..?
Miért?
Talán... baj, hogy szeretek?
Félórával később már a sürgősségin ült JungKook térdére könyökölve, fejét lehajtva. Legszívesebben sírt volna, de tudja, hogy ez nem oldana meg semmit, így inkább magában tartotta.
Erősnek kell lennem!
Üres percek telnek el, fejlemény nélkül. Az orvosok jöttek-mentek de egyik sem mond semmit, még azt sem lehet tudni, hogy melyik megy Lucyhez.
- JungKook! - hallja meg saját nevét a folyosó végéről, ahol megpillantotta NamJoont és YoonGit. Kezével intett egyet, hogy ő az, és hogy jöhetnek.
A srácok leülnek a fiú két oldalára és ismét néma, feszítő csend lesz úrrá az egész épületben. DeJa Vu érzés fut keresztül testén, amitől kirázta a hideg. Kiegyenesedik és a szék háttámláján keresztül a falhoz dőlt.
- Szóltál a szüleidnek? - kérdezte meg, NamJoon.
- Igen. - feleli egyhangúan. - Most dolgoznak, de minél hamarabb megpróbálnak elszabadulni.
- MinAh szülei? - érdeklődik YoonGi.
- Ők már úton vannak. - lehunyt szemeken keresztül felei. - Az apja élve megfog nyúzni! - jelentette ki két halvány szenvedő nevetés között.
- Fel a fejjel... gyors halál lesz! - próbálta vigasztalni YoonGi JungKookot egy fanyar viccel.
- Úgy legyen! - mind a hárman felkacagnak.
Kezdetét vette az ismételten kiújuló kínzó fájdalmú csend. A távolból beszélgetést lehetett hallani, aminek a távolság sejtelmes visszhangot kölcsönzött. JungKook abba az irányba fordította fejét, amerről NamJoonék jöttek. A fiú gondolatban már a kereszteket rajzolta és a Mi Atyánkat mondta, mikor meglátta befordulni a sarkon Lucy apját Park PyoJint. A férfi tekintete, hol védőn nézte felesége minden lépését, hol pedig villámokat szórt a fúk kisebb csoportja felé.
- Fiúk, ha arra kerülne a sor... kérlek szóljatok a biztonságiaknak. - mondata végén nyelt egyet. Izzadó tenyereit megtörölte farmernadrágbába majd felállt és megszeppenve várta, hogy a szülők a kellő távolságba megérkezzenek.
PyoJin és Katee úgy két méter távolságban megálltak JungKooktól, aki visszafojtott lélegzettel állt a szülők előtt. Eszében előbukkant több kérdés, de a legtöbbet gondolt kérdés az az volt, hogy mit fog mondani, ha megkérdezik, hogy mi történt? Poénkodva eljátszotta magában a szituációkat. Az első az az volt, hogy "hát a lánya félkómás állapotban majdnem felnyársalta magát, csak megmentettem, mint egy hős lovag a filmekben" Ezt követően elképzelte PyoJin arckifejezését és azt, ahogy torka felé nyúl kezeivel, közben szeme vérben forog és azt súgja "Na, most véged, kis apám!"
Fejét alig láthatóan megcsóválta, hogy ismét a való világba csöppenjen.
- Na, ide figyelj, Jeong JungKook. - lépett egy lépéssel előrréb a férfi.
- U... uram. - megszeppenve állt a tőle vagy tíz centivel magasabb öltönyös férfi előtt, akinek épp olyan haragos volt a tekintete és a hangszíne, mint mikor a kórházban töltött utolsó nap meglátogatta.
- Azt mondtam vigyázz rá! NEM?
- PyoJin. Ne rendezz jelenetet, kérlek. - szólalt meg Katee. - Így is nehéz. - hajtotta le fejét közben két kezével maga előtt szorította krém színű táskájának fülét.
- Ne kerülj a szemem elé. Így is miattad lett, olyan, amilyen! - folytatta kicsivel halkabb de ugyan olyan intenzitású hangon.
- Nem értem. - torzult el a srác arca és hangja.
- Jól hallottad! Miattad ment el Amerikába, hogy megfeleljen neked. Nem tudom milyen elvárásokat fektettél le elé, de te nem tudod, milyen érzés mikor a lányod eléd áll és azt mondja neked már könnyes szemmel, "...fejlődni akarok, hogy jobb lehessek neki...Különcnek érzem magam azért, mert nem vagyok olyan, mint ő..." Én naiv pedig elengedtem, és mi a következő hír, hogy egyik pillanatban él és virul, ismét önfeledten mosolyog, majd a másikban már az életéért küzdenek az orvosok. Te pedig megúsztad egy enyhe töréssel.
- Uram, azért nem mondanám, hogy enyhe törés volt! - pattant fel NamJoon. - Én utaztam a lányával és JungKookkal egy helikopterben és ott mondták, hogy olyan törést szenvedett, amit ha minimum tíz percen belül nem műtenek meg, örök életére lebénul. Tudom, hogy ebbe nincs bele szólásom, de azért véleményt még mondhatok! Mind a ketten életveszélyes állapotban voltak, amit az orvosok nem mondanak ki szívesen, de TaeHyung bátyjának köszönhetően, több dolgot is megtudtunk, mint amit az orvosok önöknek, szülőknek elmondtak volna. Azt javaslom, hogy mindenki üljön le, és várjuk meg mit mond az orvos, majd csak utána öljük meg egymást! - NamJoon a székekre mutatott kezével, jelezve, hogy foglaljanak helyet. Katee és PyoJin leült két székkel távolabb, mint a három fiú.
Teltek a percek talán inkább már fél órák, mikor egy kedves mosolyú fehér köpenyes ember kilépett a nagy üvegajtó mögül és a szülőket kereste, illetve azt, aki a mentősöket hívta. Mikor megtudták a sürgősségin, hogy mi is tart az épület felé, egyből felszóltak Prof. Dr. Choi DaeWoonnak, aki Lucy orvosa volt a kóma ideje alatt is. A doktor beinvitálta a hozzátartozókat a személyes irodájába, ahol a szülők leültek az orvos asztala előtti fotelekbe, JungKook pedig a két szék között állt.
- Köszönöm, hogy ilyen hamar betudtak fáradni. A munkahelyről mindig nehéz az elkéredzkedés. - elmosolyodott az orvos, hogy oldja a felhalmozódott feszültséget.
- Mikor legutóbb itt voltam, a doktor úr csupa rossz hírt közölt velem... - mondta PyoJin. - Remélem ez most megváltozik.
- Attól tartok, hogy reménye hiába való, ugyan is a lányának... hogyan is fogalmazzak. Egyszerűen, nem tudom mi a baja!
- Nem tudja? - kérdezett vissza Katee, kezével már szívét tapogatva.
- Sajnálom, de ez az igazság! A lánya több különböző tünetet produkál, a vérhányás lehet fekély miatt, a szédülés lehet simán front miatt, hiszen most az jön, míg a gyengeség egyszerű vas hiány is okozhassa. mindezek ellenére ma estére még bent tartjuk a kisasszonyt megfigyelésre.
- Ezek mitől alakulhatnak ki? - kérdezte JungKook.
- A fekély, attól ha valaki nem eszik normálisan, kicsit drasztikusabban fogalmazva, a gyomor saját magát kezdi el emészteni. Ezt még tetőzheti a stressz vagy egy fel nem dolgozott trauma. A vas hiány pedig egyszerű nem evett elég céklát vagy nem szedett vas pótlót. Ha egy ember kómába esik, úgy mint esetünkben Lucy kisasszony, akkor az infúzióban csak annyi ásványanyagot pótolunk, amennyinek akkor abban a pillanatban szüksége van a szervezetnek, hogy ne omoljon össze. Ébredés után ezt viszont pótolni kell. A fő nővér nem monda önöknek?
- Nem. - ellenzi mindenki egyszerre.
- Nagy kár, pedig a lelkére kötöttem.
- Doktor úr, lehetne fölszólalnom? - kérdezte óvatosan a fiú.
- Mond csak!
- Depresszió kiválthassa ezt?
- A fekélyt? Nos, elég nagy valószínűséggel igen. Miért?
- Mert Lucy depressziós! - JungKook mondatára mindenki rászegezte tekintetét. A szülők hitetlenkedve néztek a fiúra, aki egyre feszültebben érezte magát, és már kicsit meg is bánta, hogy felhozta a témát. - Aznap mikor haza vittük... nálunk... odaadtam neki a nyakláncát, amit még hét éves koromban adtam neki. És akkor... - elhalkult, legbelül magát kezdte el okolni azért, ami Lucyvel történt. Síró görcs kerülgette.
- Mi történt?
- Elájult.
- Elájult? - pattant fel az orvos helyéről nagyot csapva az asztalára. - Mondtál bármit is, ami addigi életében megtörtént?
- Nem csak a nyakláncos sztorit. Azt meg mindig meséltük egymásnak régebben is, és még most is. Egy része az emlékeiből vissza tért. Emlékezett NamJoonra és a srácokra, tudta hogy ki vagyok és hogy milyen kapcsolat köti hozzám. Furcsa módon anyáékat is felismerte. Akikkel eddig találkozott azok közöl, mindegyikhez tudott kapcsolni egy jó vagy rossz emléket.
- Akkor nem történt nagy baj. - engedte ki a gőzt az orvos és vissza ült a helyére, de azonban a fiú folytatta.
- Kettő hete viszont megkérdezte, hogy ő milyen lány volt még a baleset előtt. Úgy gondoltam, nem lesz baj, ha elmondom neki, mivel a doktor úr is mondta, hogy ha ő kérdezi, akkor elmondhatom. Én pedig megosztottam vele, minden tulajdonságát, az életvidámságát, a mosolygós arcát, mindent. - lehajtotta a fejét. - De nekem furcsa volt. Még a kérdés előtt elkezdett elzárkózni tőlem. Mindig csak a könyveket bújta én pedig rászoktam megint a videó játékokra. Veszekedtünk, olyan apró dolgokon, mint például, hogy miért ilyen meleg a most elkészített tea. Nagyon megváltozott. De, miután feltette a kérdést, kicsit megváltozott, többet beszélgettünk, mosolyogtunk is, közös programokat is rendeztünk, de olyan volt, mintha egyre jobban elszigetelné magát tőlem és anyuéktól, meg persze a külvilágtól. Előttem próbálta eljátszani azt a személyt, akit én elmondtam, de mikor nem figyelt rám én akkor is figyeltem őt, és láttam, mikor sírt kétségbeesetten, és hogy mikor volt maga alatt.
Csend lett a teremben. Mennyi minden történt azóta, hogy kiengedték a fiatalokat. A szülők majd belebetegednek, hogy nem láthatják gyermeküket, míg JungKook a tehetetlenségben, a tudatlanságba, hogy nem tudja, mi történik most Lucyvel.
- Doktor úr... - kezdett bele szipogva JungKook. Kitört rajta a kétségbeesés. Könnycsepp követte a másikat, utat törve az érzelmeknek. - Nem érdekelne ha nem lehetnék többet a barátja sem az, hogy nem emlékezne rám, csak kérem... tanítsa meg őt az igaz mosolyra!
Szia^^
VálaszTörlésOmona :O Értem, de valahogy felfogni még sem tudom, szegény Lucy és JungKook >< Remélem hamar meggyógyul és minden rendbe lesz, de tudom ez nem olyan egyszerű. Nem tudom, hogy lesz-e még régi Lucy, de ha olyan nem is, akkor legyen olyan, aki olyan amilyen xd De ne legyen Depressziós TT-TT és beteg se. Hozd gyorsan a kövit, nem bírom tovább, tudnom kell mi lesz most, hogy ezt elmondta Jungci. ><