7. rész - Hulló csillag

   - Oké, srácok, akkor JiMin tartja a bemelegítést, majd J-Hope az emlékeztetőt! - jelentette ki a nagy táncterem közepén, kézfejét tördelve NamJoon.
- Nézd már a főnököt, a verseny hallatára, hogy beindult... Mindenkit a stage nevén hív! - kurjantott fel JiMin, mire SeokJin felmordult.
- A te angolod, pedig még mindig ugyan olyan borzasztó!
- Fogd be!
- Megüsselek?
- Gyere törpe!
- Ki, itt a törpe?
- Hé, srácok nem kéne veszekedni! - lépett közéjük JungKook. - A versenyre kellene koncentrálnunk, és az nem fog veszekedéssel menni. - próbálta lenyugtatni a kedélyeket, de valahogy az ellenkezője sült el, hiszen ez csak olaj volt a tűzre.
- Fogd be! - kiáltott rá egyszerre a két srác, mire JungKook ijedtében kissé összerezzent és kikerekedett szemekkel nézett az előtte kakaskodó srácra.
- Eh? - ennyi volt, amit kitudott nyögni. Mellé lépett NamJoon és vállon fogta a két srácot, majd szétszakította őket egymástól.
- Kim SeokJin... Park JiMin... azonnal abbahagyjátok a veszekedést vagy különben nem állok jót magamért! Tavaly is kis híján megvertek minket, csak azért mert pont ti ketten képtelenek voltatok megbékélni a másikkal. Tessék, bocsánatot kérni egymástól! - csípőre tett kézzel állt JungKook előtt, és a két srác között. JungKook a főnöke vállai felelt lesett át, hogy lássa mi történik körülötte.
- Bocsánat. - mondták egyszerre.
- Jó. Most pedig megölelitek egymást! - jelentette kis NamJoon.
- Inkább csókolok meg egy békát, mint hogy megöleljem őt! - hallatta meg először a hangját JiMin.
- Hogy gerinc ferdülést kapjak, miközben lehajolok hozzá... még mit nem! - fonta melle előtt össze karjait SeokJin.
- Adok én neked gerincferdülést, még kérned se kell! - lépett közelebb SeokJin.
- Reménytelen... - suttogta JungKook.
- Az. Gyere! Majd jönnek ők is. - azzal otthagyták a két jómadarat.
   Javában próbálta csapat, átnézték az összes eddig megtanult koreográfiát, amihez szánt félóra kevésnek bizonyult. Ahogy az ötvenedik percbe léptek a folyamatos szünet mentes táncolás útján, úgy érezték lábaikat egyre nehezebbnek, mindenkinek csak a pihenés járt az eszében.
- Tíz perc szünet. - jelenti be RapMonster és mindenki, még saját maga is fáradtan esett a padlóra.
   JungKook hátára feküdt és nagyokat lélegzett az izzadságtól bűzlő levegőből. Hiába volt nyitva az ablak, ennyi szagot képtelen volt elszállítani, így maradt meg ez a légkör. Kezeit hol hasán, hol pedig szétdobva maga mellett pihentette. Minden egyes levegővétel Lucy egy pillanatát elevenítette fel benne. Jobb kezének hajlatával eltakarta szemeit, és nyitott ajkain keresztül lélegzett. Csapzott haja homlokát és a földet díszítette.
   Azon gondolkodott, amit még JiMin mondott a legutolsó versenyen. Sohasem tudta, hogy mennyi munka van JiMin mostani tudása mögött. Jó lenne, ha megtudná, hogy ő és HoSeok, hogy tettek szert ekkora tudásra, majd hirtelen két lábra felpattant.
- Ji... - szólni akart barátjának, mikor elsötétült a világ és minden forogni kezdett. Tudta, hogy nyitva van a szeme, de mégsem látott semmit. Csak minden forgott. Két kéz érintését érezte mag vállain, majd még kettőt derekánál. Miután megszűnt a szédülés, és szépen lassan, először homályosan, majd egyre élesebben kezdett el látni, észrevette, hogy két oldalánál JiMin és YoonGi támogatja. A két kéz derekáról eltűnt, majd tulajával egyetemben megjelent JungKook előtt.
- Ne ugorj fel gyorsan, mert elszédülhetsz, és kitörheted a nyakad. - adta a baráti tanácsot TaeHyung, mosolyogva. Halántékán izzadság cseppek gyöngyöztek, majd futottak versenyt arccsontján. - Nekünk pedig szükségünk van rád! - folytatta és enyhén pocakon ütötte JungKookot, aki csak elnevette magát.
- JiMin, hogy tanultad meg az oldal szaltót?
- Először is, jól kell tudnod cigánykerekezni, következő lépés pedig az egy kezes cigánykerék. Ha már az is nagyon jól megy, akkor nekifutásból a cigánykerék, majd ha ez is mag van akkor ugyan úgy mint az előbb, csak egykezes cigánykerékkel kell csinálnod nekifutásból. Legvégül pedig kéz nélkül. Ha kéz nélkül is tökéletesen megy, akkor nekifutás nélkül kell megtanulni, és ahhoz is külön technika van. - hadarta lépésről lépésre a megtanulást majd a kivitelezést. Úgy adta elő, mintha ez a világ legegyszerűbb dolga lenne. Mintha ez könnyebb lenne, mint a lélegzés. - Miért megakarod tanulni?
- Tervezem...
- Ne tervezd, hanem csináld. Gyere megtanítom. - alkaron ragadta JungKookot, és a terem közepére ráncigálta. - Figyelj, és tanulj!
   JiMin párlépést hátrált, majd még kevesebbet haladt előre óriási nagy lendülettel tette meg ezt a pár lépést, majd a harmadik lépésnél elrugaszkodott, a levegőben megfordult egyszer és pontosan JungKook elé érkezett. A fiú ámultan figyelte az akrobatikai elemet, majd hangosan elkönyvelte magában a tanulságot.
- Azt hiszem, most leülök, és elsírom magam! - keresztbe fonta lábait, majd törökülésbe leereszkedett, térdeire könyökölt és ökleire tette pufók arcát, és durcás kisgyereket játszva, nézett maga elé.
- Aj, maknae. - sóhajtott fel HoSeok, mire mindenki elnevette magát.

   A nap nem akar hamar lefeküdni ezért még este hét óra fele, kissé szédülten, több árnyalatban, de még tündököl. A srácok már szétváltak, így JungKook egyedül sétál vissza házuk irányába. Fülében kedvenc együttese visszatérő dalának MP3-as formátuma szól, jobban mondva üvölt. A környék szokásához híven csendes, és kellemes. A fák andalító hangulatot adnak.
   Megérkezett házuk ajtajába, de az zárva volt. Kulcsaiért nyúl zsebébe, de nem volt benne semmi. Telefonját feloldja, leállítja a zenét, majd anyjának számát kezdi tárcsázni.
- Szia, hol vagytok?
- Bent vagyunk a kórházba. Lucy haza jöhet, de egyenlőre csak hozzánk. A zárójelentését várjuk, Kookie.
- Addig én mit csináljak? - hangja hangos volt, de mégis néma.
- Kulcs a helyén. Megyek. Hamarosan haza érünk.
- Rendben van, anya.
- Szeretlek, JungKook.
- Én is. - kinyomta.
   Mély levegőt vett, majd megindult a postaláda felé. Kinyitotta a mini háznak kinéző ládikát, kétszer megkopogtatta az alját, majd felnyílt a teteje, benne volt a kulcs. Kivette, majd mindent visszarendezett az eredeti állapotába, és kinyitotta lakásuk főbejáratát.
   Odabent minden csendes volt, csak a mosógép csilingelő jelzését lehetett hallani, ahogy abban a pillanatban éppen kimosott. Cipőjét levetette, egymás mellé rakta és a konyha felé indult. A hűtőből kivette a nagy kancsónyi zöld teát, kitöltött magának, majd a kancsót visszatette a helyére. Leült a bárpultnak kinéző konyhasziget mellé, majd lehúzta az egészet.
   Felsétált a szobájába, ahol festői rendetlenség fogadta. Lucy ruhái szanaszét hevertek minden egyes szekrényen. Az ágyon egy nyári ruha, az asztal előtti széken egy farmer és egy melltartó lógott. A szekrénye tárva nyitva, abból pedig a fiú ruhái kiborítva a földre, míg a lány többi ruhái szépen behajtogatva. Idegesen tárcsázta anyja számát.
- Szia, JungKookie.
- Mond, mire volt jó, az hogy így kidobálod a cuccaimat a földre, és Lucyét is szét dobáltad?
- JungKook, én ilyet nem csináltam. - anyja hangja remegett a vonal túloldalán. Bizonytalanságot sugárzott.
- Ha nem te, akkor mégis ki?
- Gyere ki a házból! Rossz érzésem van.
- Anya...
- Ne nyúlj semmihez, csak menj ki a házból, hamarosan otthon vagyunk!
- Rendben van. - egyezik bele a fiú, majd megszakítja a telefont hívást.
   Lassan körbenéz a szobában. Egy olyan dolgot keres a tekintetével, ami nem illik oda. Óvatosan lépkedett szobájában, úgy vette alaposabban szemügyre a helyzet mélységét. Ahogy az ablakhoz ért, valami furcsán akadt meg a szeme. Ablakának oldalát - a kilincs felőli résznél felfeszítették, így hogy a fa szilánkosan állt szét az oldalánál. Az ablaküvegen egy elmosódott folt van. Az ablak párkányon heverő plüssfigura pedig már a földön feküdt. Ijedten, pillantott az éjjeli szekrényére. Gyors léptekkel indult meg az ágya melletti kis szekrényhez. Egyből a harmadik fiókot kezdte el feltúrni, a saját medálját kereste, amit még tegnap este tett a fiókja belsejébe, és reggel pedig mesterien elfelejtette felvenni, a Lucy okozta aggodalom nagy hevében. Az egész fiók tartalmát a földre borította, de a medálját nem találta meg. Idegesen csapott a padlóra, ami enyhén felporzott majd még idegesebben körbenézett. Felállt, két kézzel hajába túrt, majd pedig szeme megállapodott Lucy párnáján.
   Egy fehér papír volt ott, amire vörössel volt ráírva. A betűk elmázolódtak, és sejtelmes stílusú betű formátumban íródtak. A lap sarkában egy vörös rózsa díszelgett. Kezei közé fogta a levelet, és jobb kezében megtartva a ballal végig simított az íráson. . Orrához emelte vörösre színeződött ujjait. Ujjain az a jellegzetes rúzs illat terjengett, amivel a legtöbb gagyi terméken szoktak javítani, kevesebb sikerrel. Pont olyan illat volt ez, amit ha túl sokáig szagolsz, elkap a rosszullét.
   Szemét többször végig futtatta a szövegen mire megértette. Szeme kikerekedett, és nem hitt a szemének.

"Az időd lejárt Nova, most én következem. - C.H"

6. rész - Akkor táncoljunk

   JungKook nem gyenge! Épp ellenkezőleg nagyon erős, csak most azért sír, mert túl sokáig volt erős. Mindenki frusztrált és mindenkiben benne van a félelem, aziránt, hogy elveszíthet valaki olyat, akiért az életét adná, annyira szereti.
   A kinti világ érdekesebb, mint az amit NamJoon nyújthat neki az autóban. JungKookhoz beszél, de fiú ügyet sem vet rá, ő inkább a kinti elsuhanó világot nézi, és közben a felbecsülhetetlen értékű múltra emlékszik, elemzi.

...Egy új kép tárult elé. Egy szikla szirt, aminek a hátterében az óceán húzódott, naplemente volt. Az ég a rózsaszín, a piros és az aranysárga ezernyi árnyalatában pompázott. Sirályok repültek az égen, és vijjogtak.  A szirt szélénél egy barna hajú lány állt, kinek haja a derekáig ért. Gyönyörű arany és fehér színű ruhában állt ott. Lábán semmi sem volt. A zöld fű simogatta a talpát, a szél lobogtatta hosszú hajkoronáját a válla fölött. A lány megfordult és Ő állt ott. Arca mosolygott, és büszkeséget sugárzott. Közelebb indul felé, a lány egy lépést tett felé, majd ujjait összefonva lógatta kezét teste előtt...

- Nem... nem akarom... - mondogatta maga elé ezeket a szavakat, JungKook. Mindenét feláldozta Lucyért LosAngelesben és most nem engedheti meg magának, hogy elveszítse. Majdnem az életével fizetett azon a borzasztó estén, és most egy hülye név miatt nem veszítheti el a reményt. 
   Könnyes szemeit megtörölgetve fordult előre.
- Jól vagy, öcskös? - aggódva kérdezte NamJoon, miközben az utat nézte. Be kapcsolat a jobb indexet, lekanyarodott, majd ki kapcsolat. Tovább egyenesen haladt. - Látod a fákat?
- Igen. - dörmögte orra alá, JungKook.
- Minden ősszel levetik gátlásaikat. Télen alszanak, kipihenik a fáradalmaikat, hogy azután tavasszal újra zöldbe boruljanak, új reményt adva az embereknek. Ezért a tavasz a legtöbb embernek a legszebb, és legkedvesebb évszaka. Nyáron a fák hűvöst adnak a nagy meleg elől. Lenyűgözőek a fák. - jelentette ki NamJoon.
- Azok... - lehajtott fejjel nézi telefonja képernyőit. Reménykedik abban, hogy valaki felhívja. Nem is akárki, hanem Lucy. Azt akarja, hogy Lucy felhívja és azt mondja, csak egy álom volt, egy rossz álom. Hiányzol, gyere vissza. De a telefon nem villog, nem is rezeg, 
- Nem érted, mit akarok ezzel mondani, igaz? - felvont szemöldökkel néz egy pillanatig JungKookra.
- Nem, nem értem.
- A fák ciklusa! Évről évre. Az emberek észre sem veszik, de nekünk emberi lényeknek is ciklusunk van. A lányokról meg ne is beszéljünk! - neveti el magát remélve, hogy JungKook is így tesz. De nem. - Ezzel csak azt akarom mondani, hogy mindez csak átmeneti. Ami kettőtök között történt az valami meseszép, és filmbe illő. Egyszer leírom a történeteteket és eladom jó pénzért, hogy azután csinálhassanak belőle egy, nem is egy hanem, több Oscar-díjjas filmet. Jobb lesz, mint a Titanic. - erre már JungKook is elmosolyodott. Igaz halványan, de az egy jól látható mosoly volt. - Na, egy mosoly. Ez már haladás. Ezzel csak azt akartam mondani, hogy csak a vak nem látja, hogy mennyire szeretitek egymást. Minden kapcsolatban vannak magas és mély pontok egyaránt, de ezeket helyre lehet hozni. Csak egymást kell segítenetek.
- Mi van akkor, ha ezt már nem lehet helyre hozni? Mi van akkor, ha minden... megváltozik?
- Az emberek és azoknak a dolgokhoz való hozzáállása folyamatosan változik. Ezzel együtt kell élni. Figyelj, ha valami nagyon fontos neked akkor, bármi történjen ki tudsz mellette tartani. Te egy jó, erős és tökös srác vagy JungKook. Törődj bele, még ha akarnál akkor sem tudnál semmit sem feladni. Ismerlek már, mint a rossz pénzt. Addig hajtasz, addig gincsolod magad, míg a végén be nem sokkolsz magadra és megcsinálod jól. Ezzel is így lesz! Érzem. most mély ponton vagy. Utána semmilyen állapotban, majd a végén találsz magadnak egy elfoglaltságot, abba mindent beleadsz, de rájössz, hogy nem tudod megcsinálni, végül addig-addig  mondod be magadnak, hogy nem tudod megcsinálni, amíg meg nem csinálod. Végül szárnyalsz, megjárod a mennyet, következőnek pedig a poklot. És ez így megy már azóta, hogy megismertelek. 
- Komolyan? - hitetlenkedve néz RapMonsterre JungKook.
- Bizony, a gimiben is én húztalak ki a szarból. Én... és a csapat. És most ha kell, megint hajadnál fogva rántunk ki a szarból, ezt megígérhetem!
- Akkor azon a napon, amikor televolt az iskola Lucy és az én képemmel, azért tiltakoztál annyira, hogy vele legyek? Mert megakartál óvni?
- Nem egészen, spontán csak nem akartam rajtad osztozni. Ennyi. - nevetésben tör ki NamJoon. - De annyira ragaszkodtál hozzá, mint még soha semmi, és senki máshoz. Hagytam, hogy azt tedd, amit szeretnél, és jól döntöttem.
- Még most is úgy gondolod, hogy jól döntöttél?
- Igen. 
- Miért?
- Belül érzem. Okos vagy, és sokat változtál ez idő alatt. Igaz, sok hülyeséget is csináltál, de mi ott voltunk veled. Támogattunk és támogatni is fogunk.
- Hülyeséget, mint például?
- Én nem így kérdeztem volna meg Lucytől, hogy lenne-e a barátnőm, szerintem amit te csináltál, az felért, majdnem egy, hozzám jössz feleségül eseményűvel. Közmunkára is mentél miatta.
- Hé, az nem miatta volt, hanem miattatok. Ti löktetek be a kirakatba.
- Jó, igaz. - nevetve állítja le NamJoon a motort Jin albérlete előtt. 
   Felcsengettek SeokJin lakására, aki a tizedik emeletről kinyitotta nekik a főajtót egy gombnyomással. NamJoon és JungKook a liftbe szállva egyenesen barátjuk szobájáig utaztak, fel a legfelső szintre. Kiszálltak, majd barátjuk ajtaján kopogtatva vártak. SeokJin beengedte őket, majd a nagy közösen vett kanapéra lehuppantak. A többiek épp a Gag Koncertet nézték, ami már a végéhez közeledett. Hangos nevetésekkel jutalmazták a poéngyárosokat, majd pedig vissza tértek JungKook problémájához.
- Öcsi, jól vagy? NamJoon nagyon feszült volt, mikor elindult érted. - szólt TaeTae.
- Aha, már jól vagyok. A kocsiban beszélgettünk és azóta sokkal jobb a kedvem. - biztató mosolyt engedett el a fiúk felé. 
- JiMin, merre van? - kérdezte HoSeok.
- Elment WC-re. Nem bírta ép hólyaggal a Gag Koncertet. - közli túl tárgyilagosan TaeHyung, majd elnevette magát. A mosdóból hallani lehetett a WC hangját, ahogy azt JiMin lehúzza. Az ajtó enyhe nyikorgásával egyetemben, a jelenlegi volt WC tulajdonos magas, szinte már visító hangját, ahogy nevetve maga mögött bezárja az ajtót, ezt követően áttrappol a fürdőbe, ahol nagyokat hahotázva kezet mos, majd végül csatlakozik a többiekhez. Hasát fogva veti le magát a fotelba.
- Huh, gyerekek. Ez jó volt! - nagyot fel kacag.
- Hülye vagy, Parki JiMin. - közli HoSeok komolyan, mire mindenki elneveti magát. A többiek abbahagyják a nevetést, de JiMin még mindig nevet.
- Szegény gyerek túl kapta. - jelentette ki NamJoon. - Zárjuk be! - azzal a két rangidős YoonGi és SeokJin karon ragadták JiMint és bezárták az első hálószobába, ami egyből az előszobából nyílt.
   Visszaülnek a helyükre, de még így csukott ajtón keresztül is hallani lehet, JiMin lassan idegesítő nevetését. Majd hirtelen abbamarad, kinyílik az ajtó, JiMin kilép rajta és komolyságot sugározva, leül a többiek közé.
- Jobban vagy? - kérdezte NamJoon.
- Soha jobban. - látszott rajta, hogy mindjárt elneveti magát, de nem tette.
- Hé, hé, hé! - ugrott fel a kanapéról YoonGi. - Kirakták az éves Gimnáziumok közötti versenyt!
- Végre valami értelmes. - sóhajtott fel TaeHyung.
- Mit ír? - csillant fel JungKook szeme.
- Olvasom... - YoonGi nekilátott az olvasásnak a többiek pedig csak huhognak mint a baglyok. Nem hisznek a fülüknek. 
   A fiúk nehezen hitték el, hogy az évente megrendezett Gimnáziumi versenyt kiterjesztik országos versennyé. A fődíj hallatán pedig mindenkit az agyvérzés kezdett el kerülgetni. Egyből mind a heten vérszemet kaptak, és elhatározzák, hogy együtt megnyerik.
- Fiúk, akkor irány a tánc terem. Gyakorolnunk kell! - állt fel NamJoon, a többiek pedig követték.
- Nyerni fogunk. Bármi áron! - szólalt fel következőnek JungKook.
- Lucyvel, mi lesz? - érdeklődött SeokJin.
- Most pihennie kell, és néhány dolgot tisztáznia kell magában. Titeket pedig nagyon elhanyagoltalak, és ezt nem lett volna szabad. Sajnálom fiúk. 
- Ugyan semmi baj. Szerelmes vagy. Ez ilyenkor természetes. - fogta meg HoSeok, JungKook vállát.
- Gyerünk fiúk, nyerjük meg a versenyt. - egyszerre felkiáltott a hét fiú, majd pedig egymásba kapaszkodva elindultak a táncterem felé, ami a belvárosban van.