1. rész - Eldőlt szék

Kedves Blog olvasó,

   Először is szeretném megköszönni, hogy erre a blogra tévedtél és azt, hogy kíváncsi vagy, mi is lesz a második évadban. Másodszor pedig elhívnám a figyelmedet egy fontos dologra, ha új olvasó vagy, mármint most először hallottál a ComeBack II.-ről, akkor fontos, hogy előtte elolvasd az első évadot a ComeBack-et. (a címre kattintva megtudod nyitni) Ez az újratöltött ComeBack több dologban is különbözni fog elődjétől. Lucy a betegség miatt megváltozik és mindenhez máshogy fog viszonyulni ebből lesznek a bonyodalmak. Na, de CSITT, mi fény tör át az ablakon... JA, hogy ez most nem is az a történet.
                                 Elnézéseteket kérem.
Szívből kívánok nektek jó olvasást, és türelmet arra, hogy ki tudjátok várni az új részeket!

 Tisztelettel és nagy szeretettel:

Mimi

ComeBack II. - Árnyjáték

   Megállt az idő. Egymás szemében elmélyülve látták meg saját arcukat és hirtelen a légkör is megfagyott. Egyikük sem mert semmit sem mondani, épp úgy, ahogy megmozdulni sem bírtak. Olyan volt ez, mintha attól féltek volna, hogyha ők most megmozdulnak, egyből minden eltűnik és ez az álomnak hitt esemény egyszeriben szertefoszlana. Hosszú perceknek tűnő másodpercek haladtak el az óra szám lapjára festett pontok előtt, amik kissé rejtélyes hangjukkal még jobban fűszerezték a jeges pillanatot. 

   Az óra erős csipogása, egy szempillantás alatt újra élesztette a környezetet, amit az előző elfüstölögve hagyott el. Mély lélegzet vételek hangja töltötte be a levegőt, egyikőjük sem mert még mindig megszólalni. Lucy kezeivel maga mellett kitámasztotta magát, úgy tolta fel testét ülő helyzetbe, közben pedig JungKook hátrébb húzódott, hogy ne állja útját.

- Hol vagyok? - kérdezte Lucy. JungKook nagyot sóhajtott, és lehajtotta a fejét. Szomorúság öntötte el egész lényét, hiszen azt hitte fel fogja ismerni legalább a szobáját, de nem így lett.

- Nálunk vagy. Az én szobámban. - felelte lehajtott fejjel.

   Lucy észrevette a fiú bánatosságát, amit a lehajtott feje és ölébe helyezett keze árult el. A magába szakadt fiú látványa megmosolyogtatta Lucyt. Az ágyról leszállt és elment a fiú mellett, aki még mindig a történteket próbálta feldolgozni. A fiút megkerülve mögé lépett és nyakánál átfűzve karjait megölelte a fiút fejét pedig a vállára tette.

   Lucy érintésére összerezzent és felkapta a fejét. Ujjait lassan az egyre szorosabban ölelő ujjakra fonta, és azok erőssége elkezdett gyengülni. Fejét oldalra fordította és egy puszit nyomott a vállán pihenő hajtömegre. Lucy fejét kicsit felemelte, de csak pont annyira, hogy megtudja fordítani, majd pedig JungKook füléhez húzódott közelebb. Ajkait résnyire nyitotta, úgy suttogott.

- Hogy ismerném fel a szobádat, ha csak a kis gyermekkori tele repülős szobádra emlékszem? - végül egy puszit nyomott nyakára.

- Jól vagy? - kérdezte Lucy.
- Persze. De ha hiányoznak a plüssök, akkor vissza hozom őket.
- Külön kérném a Lego figurákat az asztalra. - mosolyodott el.

   JungKook közelebb hajolt Ajkaik között csökkent a távolság, de még mielőtt egybefonódhatott volna Lucy gyomra megkordult.
- Oops!
- Valaki éhes. Gyere együnk, már biztos kész az ebéd.

   Egyesével vették lefele a fokokat, kéz a kézben szépen komótosan. A konyhába ajtaja előtt eltolták az ajtót és elengedett kézzel besétáltak rajta. Az asztal már meg volt terítve négy főre. Leültek az asztalhoz és úgy, mint ha semmi nem történt volna az elmúlt pár hónapban nekiláttak enni és beszélgetni.

- Hol van a nagyfejű? - kérdezte JungKook.

- Na, de Kookie. - korholta az anyja még mielőtt apja belekezdett volna.

- Elment, majd estére jön. És több tiszteletet a fivérednek. 

   Lucy egy szó nélkül ült ott, és figyelte a család, minden napi rutinjának egyik fő eseményét. Próbált mindenre emlékezni a szüleivel kapcsolatban, de néhány dolog még mindig homályos volt számára. Minél jobban erőltette a dolgot, annál jobban megfájdult a feje, így abba hagyta. Úgy gondolta, majd el jön annak is az ideje, hogy az is az eszébe jusson.

- Lucy, hogy vagy? - jött a következő kérdés a lányra irányulva.

- Jól, köszönöm. Már több mindenre emlékszem. - válaszának hatására a szülők kezéből kicsúszott a pálcika, egyenesen bele a tányérjukba. 

- Ezt, hogy érted? - érdeklődött az apa, kezéből letéve mindent az asztalra.

  A lány belekezdett abba, ami először eszébe jutott. Elmondta, hogy emlékszik a szöuli kórházban történtekre kristály tisztán, illetve arra, hogy mi történt a nagy tűz előtt. De annak következményire és az események lezajlására nem tért ki bővebben. Mikor az előzményekről beszélt, arca megkeményedett, ami összetörésre hajlamosan nézett félig üres tányérjába. Látszott rajta a megviseltség és a lelkiekben félig összetört lány ült velük. 

- Lucy, ha nem akarod, akkor ne beszélj róla. - szólt oda a fiú, egy erőltetett mosolyt húzva arcára. 

- Fejezzük be az ebédet, utána menjetek ki egy kicsit a levegőre.