Lassan és gyötrelmesen telt el ez a hét is. A szülők, hol a munkahelyen, hol otthon sürögnek, forognak. JungKook és Lucy pedig magukra maradva a nagy házban próbálják elütni az időt. Lucy rászoktatta magát az olvasásra, míg a fiú a számítógépes játékokra.
Az egyik nap délelőttjén Kook anyja véletlen haza toppan, hogy ebédeljen. Ledobta magáról a táskáját, cipőit gondosan a bejárati ajtó mellé tette, kabátját pedig felakasztotta a fogasra. Megindul a konyha felé, de a folyosón menet szeme sarkából besandított a nappaliba majd megtorpant. Lucy a szoba egyik végében elhelyezett bőr kanapén ül és valamilyen vastag könyvet olvasva, míg JungKook nagy fejhallgatóval a fején adott ki furcsábbnál furcsább nyögéseket, erőlködéseket a számítógép előtt ülve.
- Ezt nem hiszem el! Már megint lezuhantam! - kurjantotta el magát, ami a nagy csendben kiáltásnak hangzott. Fejéről leveszi a fülest az asztalra dobja és hátradől a széken. Úgy látszott nagyon elege van.
Tátott szájjal nézte hol az egyiket, hol a másikat. Nem értette, hogy miért nem beszélgetnek, és hogy mi az a kis feszültség amit érez a kettőjük között. Megköszörülte a torkát. Lucy hirtelen felnézett szeme megállt Kookon és szemén keresztül egy negatív áramlást küldött felé, ezt követően a hang forrása felé fordította fejét. Elmosolyodott és vissza fordult a könyv felé.
- JungKook! - szólalt meg az anya. A fiú hátra biccentette fejét a szék támlája fölött szemeivel meglátta anyja feje tetejét, így székkel együtt kifordult felé.
- Szia, anya. - köszöntötte, mosollyal az arcán.
- Miért van bent mindenki? - kérdezte.
- Mert a kisasszonynak nincs kedve semmit se csinálni! - Lucy felemelte fejét a 'kisasszony' szóra, és szinte már gyűlölködően nézett fel a fiúra fej mozdítás nélkül.
- Lucy? - néz az anya, az említett lányra.
- Nincs kedvem. - felelte, közben fel sem nézett.
- Pontosan erről beszélek! - mutatott kezével a lány felé. - Reggel direkt bevettem a fájdalom csillapítóimat, hogy majd elmegyünk a parkba, oda ahol annak idején találkoztunk először, de ő csak annyit mondott, hogy nem érzi jól magát, majd talán legközelebb. Még reggelit is csináltam neki, abba meg szinte alig ütötte bele az orrát! - fel állt és kirohant a szobából, úgy mint aki a legrosszabbtól tart.
Mély csend száll le a szobára azzal, hogy JungKook kiadta magából a felesleges gőzt. A légy zümmögését is hallani lehet, épp olyan tisztán, mint a ház előtt elhaladó autó kipufogójának hangját. Kook anyja odahúzta a puffot a lány széke elé. Kezeit térdére helyezte, és elkezdte kör körös mozdulatokkal simogatni. Lucy nagyot sóhajtott, ölébe helyezi a könyvet, lassan pedig behajtja a könyvet és letette a fotel mellé a földre.
- Mi a baj? - kérdezte gyengéd hangon az anya.
- Nem is tudom. - felelte. - Olyan, érzésem van, mintha ez - mutatott végig magán - nem is én lennék.
- Ezt hogy érted? - egyenesedett ki az anya, és firtató tekintettel mérte végig a lányt.
- Olyan érzés kerít magába, mostanában... mintha depresszióban lennék. Minden olyan sötét és nem találok kiutat. - elhallgatott és kezeibe temette arcát. Szipogni kezdett végül megtörölte szemét és ismét felnézett az előtte ülő nőre. - JungKook sokat mesélt nekem arról, hogy milyen voltam. Mosolygós, kedves, figyelmes. Olyan voltam, aki mindenkinek az arcára mosolyt volt képes csalni. Azért szeretett, mert mellettem erőre kapott... Nem adtam fel semmit és ha kellett küzdöttem. De most, kicsit olyan érzésem van, mintha ez az egész megváltozott volna.
- Aj, kislányom. JungKook még mindig szeret. - gyengédem megsimogatta vállait. - Tudod, ez egy nehéz időszak volt mindkettőtöknek. Neki eltört a lába, nehezen tud mozogni még mindig. Te majdnem meghaltál, de ő kitartott melletted. Sokszor nem aludt, annyira ideges volt miattad. - a lány nem tudott mit mondani, csak szipogott és törölgette le könnyeit egymás után. - Ha még mindig jobban megfigyeled a kis dinkát, még mindig oda van érted. Csak nyisd ki a szíved.
- Rendben van.
- Ha viszont, még mindig egyedül fogod érezni magad, és nem fog menni neked, akkor szólj és elmegyünk ketten az orvosodhoz és megkérdezzük, hogy ilyenkor mi a teendő. Rendben van?
- Természetesen. - olyan ártatlansággal mondta a lány, hogy egyből olyan érzése lenne az embernek, mintha egy angyallal beszélgetne.
A nap további részében sem szóltak egymáshoz, csak elsétáltak egymás mellett. JungKook többször kínálta csokoládéval Lucyt, azzal a fajtával, amit mindig is nagyon szeretett, de elutasította. Csak a könyvet bújja vagy ha nem azt teszi akkor a WC-n van vagy pedig vizet iszik.
- Lucy, nem vagy éhes? - kérdezi megértő hangon Kook, egészen közel a lányhoz. De az nem válaszol, csak olvas tovább fel sem néz.
Kook nagyot sóhajt, és elhagyja a szobát. Felmegy szobájába telefonjához nyúl és felhívja NamJoont. Kicseng a telefon de a fiú nem veszi fel. Feszülten leül ágya sarkára nagyot sóhajt, majd az éjjeli szekrényre pillant, ahol észreveszi a lány nyakláncát.
Nincs nála.
Nincs nála.
Szíve összeszorul és légzése nehezebbé válik, mint az átlagos. Eszébe jut, mikor megfogadták egymásnak, hogy bármi történjen mindig hordani fogják. Ez elszomorítja. Megszorítja a drágakőnek kinéző normális követ, elhatározza, hogy odaadja Lucynek. Lesétál a lépcsőn, de mire leér, elbizonytalanodik, abban, hogy odaadja-e neki. Felveti magában azokat a lehetőségeket, amik azt eredményeznék, hogy a lány megint nem szólalna meg, vagy ami még rosszabb ok nélkül kiakadna és hiszti rohamban kitörne, mint egy aktív Hawaii vulkán.
Lábai alatt elkezd nyikorogni a fa padló és hirtelen megtoppan.
A fenébe!
A fenébe!
Lucy felnézett rá, és magára varázsol egy halvány de biztató mosolyt, jelezve, hogy jöhet nyugodtan.
- Szia. - szólalt meg félénken, Lucy
- Neked is. - felelte Kook. Besétále a szobába és leüle a kanapéra a lány pedig követte és leül vagy harminc centiméter távolságra a fiútól. Szótlanul ültek és néztek ide-oda, de egymásra még egy pillantást sem vetnek. Ám, az egyik pillanatban ugyan akkor, egymás felé fordulnak.
- Sajnálom... - kezdtek bele egyszerre, majd pedig nevetésben kitörve fordultak el egymástól, de a másikat a szemük sarkából figyelték. Lassan vissza fordultak, és a másik szavára vártak.
- Akkor... - kezdtek bele ismét. Kook megkaparta torkát, kezével eltakarta, a halvány mosoly jelnét, míg Lucy csak lehajtotta fejét, remélve, hogy nem látja.
- Kezd te. - mondta, Kook.
- Szeretnék bocsánatot kérni tőled. - kezdett bele. - Nem tudom mi ütött belém, mostanában olyan érzésem lenne, mintha nem lennék önmagam. Mármint... nem lennék olyan, akit te leírtál.
- Nem is vagy olyan... - Kook hangja ellágyult, mint a tavaszi szellő de mégis sokatmondóan nyugtató volt.
- Sajnálom. - nyögi ki végül, Lucy. - Én próbálok ugyan az lenni, de belülről valami vissza tart.
- Vissza... tart? - ismétli meg szótagolva az utolsó szót, közben ízlelgeti nyelvén jelentését. - De mégis, miért?
- Nem tudom, erre próbálok rájönni. Ezért bújom a könyveket és ezért nem szólok hozzád, mert félek, hogy olyat mondanék neked, amivel megbántanálak. - lehalkítja hangját szinte alig hallhatóra, majd pedig megszűnik hangja.
JungKook hirtelen, azt sem tudja mihez kezdjen, csak maga elé néz közben ezer, meg ezer kérdés kavarog fejében, de nem veszi rá az Isten, hogy kimondja őket. Magában tartja elzárva a külvilágtól, ahelyett, hogy kiengedné már csak azért is, hogy ne nyomja össze annyira mellkasát. Nagy levegőt vesz és a lány felé fordul, de még mindig nincs annyi bátorsága, hogy kinyissa ajkait és valami biztatót mondjon. Csak nézi, ahogy a lány egyre jobban elvész a belső sötétségében és zavar teljes értetlenségében.
JungKook legbelül tudja, hogy a betegség áll mindennek a hátterében, de hogy az milyen formában képes befolyásolni a lány gondolkodását azt nem tudja. Ehelyett Ő csak magába fordul azért, hogy a többieket ne bántsa meg.
Ez így nem lesz jó.
- Szeretnék bocsánatot kérni tőled. - kezdett bele. - Nem tudom mi ütött belém, mostanában olyan érzésem lenne, mintha nem lennék önmagam. Mármint... nem lennék olyan, akit te leírtál.
- Nem is vagy olyan... - Kook hangja ellágyult, mint a tavaszi szellő de mégis sokatmondóan nyugtató volt.
- Sajnálom. - nyögi ki végül, Lucy. - Én próbálok ugyan az lenni, de belülről valami vissza tart.
- Vissza... tart? - ismétli meg szótagolva az utolsó szót, közben ízlelgeti nyelvén jelentését. - De mégis, miért?
- Nem tudom, erre próbálok rájönni. Ezért bújom a könyveket és ezért nem szólok hozzád, mert félek, hogy olyat mondanék neked, amivel megbántanálak. - lehalkítja hangját szinte alig hallhatóra, majd pedig megszűnik hangja.
JungKook hirtelen, azt sem tudja mihez kezdjen, csak maga elé néz közben ezer, meg ezer kérdés kavarog fejében, de nem veszi rá az Isten, hogy kimondja őket. Magában tartja elzárva a külvilágtól, ahelyett, hogy kiengedné már csak azért is, hogy ne nyomja össze annyira mellkasát. Nagy levegőt vesz és a lány felé fordul, de még mindig nincs annyi bátorsága, hogy kinyissa ajkait és valami biztatót mondjon. Csak nézi, ahogy a lány egyre jobban elvész a belső sötétségében és zavar teljes értetlenségében.
JungKook legbelül tudja, hogy a betegség áll mindennek a hátterében, de hogy az milyen formában képes befolyásolni a lány gondolkodását azt nem tudja. Ehelyett Ő csak magába fordul azért, hogy a többieket ne bántsa meg.
Ez így nem lesz jó.
Közelebb húzódik a lányhoz, súlya alatt besüppedt a kis kanapé, amit a lány észrevett. Mire felnézett már teljes életnagyságban ült mellette JungKook. Szemeiből sugárzik az értetlenséggel megfűszerezett szeretet és birtokolni akarás, ami kicsit megriasztja Lucyt, de nem húzódik el, helyette inkább csak megölelte a fiút. Kezeikkel körbefonják egymást, úgy mintha semmit sem akarnának jobban, csak a másik érintését. Egyiküknek sem jön ki szó ajkaikon keresztül. Szívük lecsendesedik, nyugodt szinte már altató hatású dallamot dúdol. A közöttük lebegő csöndet JungKook megértő hangja töri meg, egy puszival összekötve.
- Megoldjuk... együtt... csak hagyd hogy segítsek!
- Megoldjuk... együtt... csak hagyd hogy segítsek!
